Irodalmi Szemle, 2003

2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Útravaló 1958 szeptemberében - Fábry Zoltán: Ideje már bizony

„Ideje már bizony”

lom máig is házilag kezelt eredmény és valóság csupán. Nincs szerepe, nincs kiútja, nincs visszhangja, nyugtája, igazoló pecsétje. A szlovákiai magyar irodalom a nagy próbák és nehézségek, az akarások és gátlások halmaza volt mindig, máig! Sose tudta magát úgy megmutatni, hogy látva lássák és mondva mondhassák. Az ok: eredendő helyzeti adottság. Helyzetéből, adottságából kiindulón, már eleve háttérbe szorult. Hagyománya, mintája, támasza, rokona nem volt. Erdély csupa tradíció: irodalma egy kipróbált, önbiztos alapra épülhetett. Itt viszont Dévénytől Nagyszőllősig ismeretlen X-ek próbálkoztak egységgé összeállni. Komárom és Kassa egy síkra kerültek, a provincializmus és urbanitás egymást tükrözve szólalhatott meg csupán.

A kicsinyesség és törpülés veszélye, a kísértő könnyítés lehetősége kezdettől fennállt. Itt csak ugrani lehetett, ha úgy tetszik, menekülni: másba, többe, nagyobbá. A szlovákiai magyarság ezért lett és lehetett önmagánál több. Az új eszmeáramlatok csak ezen a nyitottabb, léghuzatos térfelen okozhattak fejfájást, esz- mélést és idézhettek elő - változást. Senkik voltunk, a semmiből kellett mindent e- lőteremteni és elölről kezdve máris óriásokat utánozni: próbálgatásaink alapmotívuma egyre inkább Európa lett, a világháborúban megtalált humánum és a szocializmus. Mi lettünk az emberség, a nép, a szegénynemzet, az internacionalizmus kor- és térbeli elkötelezettjei. Kezdeti adottságunk, mely a hagyomány-vonalon a legszerencsétlenebb volt, szinte predesztináltan lökött minket erőnket meghaladó kötelezettségvállalásokra. De mondtuk és álltuk a sarat: felkaptuk a szót, a korparancsot és adtuk tovább. Tisztünk, testünk, lelkünk, vérünk és áramunk így lett a vox humana, az emberség hangja és szava. Közvetítőknek tudtuk magunkat: az emberségi áramkör részének, hídoszlopnak, hídíveknek, hídépítőknek. Senki nálunk őszintébben, vállaltabban, hitelesebb muszájból ezt nem csinálta. Csodának tudtuk magunkat, és a végén kisült, hogy csak csodabogarak voltunk. Akaratunk, tettünk maximális kilengésére minimális visszhang felelt, de sokszor csak botfülű- ség és némaság.

Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, a középen. De a híd két vége a levegőben lógott: a való érdemben sose vállalt minket. Légüres térbe kerülve, kariatidákká merevedtünk. Mostoha sors ez mindenképpen. Mostohagyerekek voltunk és maradtunk - határon innen és határon túl egyformán- mostohagyerekek, kik sose éreztek elismerést, nyugtát, igazolást, meleget.

Kisebbség voltunk és azok maradtunk mindig és mindenképp, és így senki sem csodálkozhat, ha kivédhetetlenül és végig, máig, egy alacsonyrendűségi érzet szorult belénk. Ezt kell bennünk megszüntetni és belőlünk kiküszöbölni. Előbb ebből a hiányérzetből kell kigyógyulni, hogy továbbmehessünk. Ezt ma itt, ennél az indulásnál nyomatékosan le kell szögezni, mert ez megmagyaráz mindent: a túl- kompenzáltságot csakúgy, mint a gátlást, az áporodottságot éppúgy, mint a rezignáltságot. A problematika egészéhez egyformán hozzátartozik a fel-feltörő buzdu- lás és a visszhangtalanságból eredő, ezt nyomon követő elernyedés.