Irodalmi Szemle, 2003

2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Tőzsér Árpád: Légy, ami lennél

így látják az IRODALMI SZEMLE 45 évét

gyár forradalmat megelőző időkből származna, a szám maga viszont egy levert forradalom jegyében s mintha már egy újabbb készülő földindulás előérzetében állt volna össze.

Olvassuk csak el Fábry Zoltán lázas, jövőt szólító, expresszionizmusra hangolt beköszöntőjét vagy e sorok írójának nem kevésbé egzaltált, expresszionista Férfikor c. versét (amelyet később Koncsol László magyar Marseillaise-nek nevezett, s ragyogó e- lemzéssel mutatta ki belőle a Szabadság-Egyenlőség-Testvériség hármas osztatát), s végül lapozzunk bele, mondjuk, Sas Andor Viták a szocialista realizmus és Lukács György körül c. írásába, amelyben már leíródik az a név (Franz Kafka neve), amely majd öt év múlva, 1963-ban, az emlékezetes liblicei tudományos konferencián lázba hozza a résztvevőket, s elindítja azt az irodalmi szabadgondolkodást, amely 1968-ba torkollik.

Szóval és summa summárum: az Irodalmi Szemle már a kezdet kezdetén és általában később sem volt azonos a nevével: sosem volt az irodalmi történések egyszerű, passzív szemléje. Talán akkor járnék legközelebb az igazsághoz, ha azt mondanám, hogy a szürke, ártalmatlanságot mutató név afféle álcája volt a mindenkori fortyogó tartalomnak.

S milyen a viszonya ma az Irodalmi Szemle (és az egyéb magyar irodalmi folyóiratok) nevének és tartalmának?

* * *

A folyóiratcímeink „valóságelkötelezettsége” és a folyóiratokban artikulálódó i- rodalom hermetikussága (s itt természetesen nemcsak a szlovákiai magyar írásbeliségre gondolok) sosem volt ennyire bántó, mint napjainkban. De a korrekciót ma az „idő méhe” mintha nem az irodalom, hanem az ún. valóság javára érlelné!

Egy interjúszövegemben nemrégen írtam le a költészetünkről azt a szomorú helyzetjelentést, amely tulajdonképpen az irodalmunk szépprózai műfajaira is vonatkoztatható: „... a gondolkodást tekintve a költészetünk az utóbbi tíz-húsz évben a szó szoros értelmében infantilizálódott. A kozmikus, emberi és társadalmi létből ma a költőink tudatába (ha úgy tetszik: nyelvtudatába) nem sokkal több jut be, mint a gyermekébe. Sőt

— sokak esetében annyi, mint egy »hülyegyerekébe«. Nálunk, Gömörben azt szokták mondani a hülyét utánzónak, hogy »ne csináld, mert még úgy maradsz!« Hát a nyolcvanas-kilencvenes évek költészetének nagy részében a Marcuse-féle egydimenziós ember, a fogyasztói hülye, de legalábbis a kicsit ütődött dilettáns volt az idol, a költőink tudatosan ezzel az idollal formáltatták meg verseiket, aztán - »úgy maradtak« ”. Azaz az irodalmi jel jelentésének a lekezelése, a jelentésnek a műstrukturálódásból való kiiktatása paradigmaformáló divat lett, s ezzel egyenes arányban az irodalom társadalmi fontossága, súlya és megbecsültsége a minimumra csökkent. Leegyszerűsítve azt is mondhatnám, hogy az irodalom addig mondogatta magáról, hogy ő csak irodalom és semmiféle társadalmi jelentése és jelentősége (referenciája) nincs, hogy a társadalom hitelt adott az önjellemzésének, s most már eszerint viszonyul hozzá.

A steril (hermetikus) irodalom fogalma, elméleti konstrukciója azonban az utóbbi időben legalább három vonatkozásban meginogni látszik:

• a holokauszt témájának az irodalmi fikcionalizálhatatlansága sürgetően vet fel egy elméleti kérdést: mi legyen azokkal a (főleg történelmi) témákkal, amelyek nem tű