Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Így látják az Irodalmi Szemle 45 évét - Dobos László: Fergeteges történelem
így látják az IRODALMI SZEMLE 45 évét Irodalmunknak, az Irodalmi Szemlének nem volt határon kívüli ismerettsége. A 60-as évek elején, közepén nyakamba vettem a világot, hogy ismeretséget, irodalmi barátokat, kapcsolatokat szerezzek. Budapesten a Kortárs irodalmi havilap szerkesztősége: Simon István, Kovács Sándor, Czine Mihály, Szepessy Attila, Csoóri Sándor... Szegeden a Tiszatáj; Debrecenben az Alföld szerkesztősége: Görömbei András, Markó Béla... Vajdaságban, Újvidéken a Híd szerkesztősége: Papp József, Ács Károly, Bori Imre; Romániában Bukarestben és Kolozsvárott a Korunk szerkesztősége Balogh Edgár... Ajánlottam lapunkat és irodalmunkat Moszkvában, Leningrádban, Ungvárban. Leningrádban Igor Ivanovban kiváló ismerősre és fordítóra találtam. Prágában az elhíresült Plamen szerkesztőségével alakítottunk beszélő-közlő jó viszonyt. Lengyelországban - Katowicében a Poglondi nevű lap szerkesztőségével Witold Nawrockyval sikerült hasznos ismeretséget kötni. S ha lassan, ha nyögésekkel is, egyre több jeles szlovák író is felkereste kéziratával a Szemlét. Olyanok is, akik keményen magyaroztak, de a magyar olvasóközönséget azért szívesen elfogadták. Naivan meg sem fordult a fejemben, hogy ezeket az útjaimat figyelte az államrendőrség. 1970 után derült ki, amikor kiátkoztak a köz- és irodalmi életből, megkerestek az illetékes rendőrök s ajánlották - tekintettel arra, hogy „nemzetközi” összeköttetéseim vannak, legyek utazó irodalmi megbízott (nagykövet), mert szeretnék tudni, hogy kik az ország ellenségei az irodalmi frontokon. Különben rendőrségi követésem arcátlanul folyt a 80-as évek közepe végéig. Mikor már mehettem Pestre, irodalmi barátaimhoz, mire hazajöttem Sárkány Árpád, a Kiadó akkori igazgatója már tudott minden lépésemről. Úgy érzem, a szlovákiai magyar írásbeliség háború utáni története nagyrészt egybeesik az Irodalmi Szemle tíz esztendejével. Ez az újraéledés a feltámadás évtizede volt. Annak ellenére, hogy a cenzúra keményen jelen volt s az osztályharc „húzta a tiltó és elkülönítő falakat”, de tiltó piros lámpa a szerkesztőség bejáratánál nem világított. Ösztönös, tapogatózó indulásunk programszerű lap- és könyvkiadássá rangoso- dott. Közel tíz évig tartott, míg a szórvány jelentkezésekből a szétszórt próbálkozásokból kultúrát és irodalmat teremtő folyamat lett. Tudatosult az is, hogy önmagunkat kell kifejezni, önmagunk múltját és jelenét. Tudatosult az is, hogy nem az átvett, nem az alkalmazott, hanem a saját vélemény kell. Saját lábunkon járni, magunknak kell mértéket alkotni. Ekkor születtek magyarságunk háború utáni meghurcolásáról szóló első leleplező írások, könyvek. Eljutottunk az i- gazmondás belső kényszeréhez, és így kerültünk - ismét - szembe a hatalommal. Ez már nem a hajlongó jó fiúk mosolya volt. Igazságkeresés, igazságtevés. Szélesebb körű megismerés, tapasztalat által magas fokú szellemi feszültség éledt bennünk.
