Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Az emlékezés öröme és kockázata
így látják az IRODALMI SZEMLE 45 évét Egyértelművé tettük, hogy természetes részei vagyunk az egységes egyetemes magyar irodalomnak. Erről szól az Irodalmi Szemle. 1968/6. és 1968/7. számaiban közölt ankét két nagy magyar írójának vallomása a magyar irodalom jövőjéről - Németh László és Illyés Gyula írása. Az Irodalmi Szemle 1968-as számai egyértelművé tették azt is, hogy a szlovákiai magyar írásbeliség a diktatúra ellen, a demokráciához vezető utat választotta. Az Irodalmi Szemle 1968-as számai bizonyságot adtak arról is, hogy részesei, teremtői voltunk a prágai tavasz kibontakozásának. Lelkűnkkel, írásainkkal, magatartásunkkal, hagyományainkkal egy más jövő akarásának. A gyönyörű emelkedést, ezt a táguló világot, a szlovákiai magyarság, az egyetemes magyar irodalom iránt tett fogadalmunkat akarták eltaposni bennünk a tankok. Ezután húszéves megtorlás következett. DUBA GYULA Az ISz főszerkesztője 1968-1983 Az emlékezés öröme és kockázata i Az Irodalmi Szemléhez majd harminc évig volt közvetlenül közöm (szerkesztő- bizottsági tag, főmunkatárs), tizenöt évig pedig szerkesztettem. Szerzőként a kezdetektől a magaménak vallom. Az időtávlat és az emlékezés mélysége talán megengedné, hogy némi pátosszal azt mondjam: „közös munkánk jó mulatság, férfimunka volt”. De nem mondhatom, mert nem lenne igaz. Szerkeszteni nem volt jó mulatság, hanem gondteli, nehéz munka, néha veszélyes is (bár ez a férfi jelzőt nem zárja ki!). A folyóirat szerkesztését 1968. szeptember 1-jén vettem át Dobos Lászlótól. A társadalom felívelő korszaka éppen megtorpant, aláhullni készült. Másfél évtized múltán Varga Erzsébetnek adtam át a főszerkesztői széket. Amikor is olyan közéleti elbizonytalanodás és szellemi mozgás kezdődött, mely néhány év múltán a rendszerváltáshoz vezetett. Némi malíciá- val mondhatnám hát, hogy nekem jutott a lap szerkesztésének legnyomasztóbb korszaka. A negyvenes éveimet, a legtermékenyebb időmet olyan asztal mellett töltöttem el, amely szinte folyamatosan bizonytalan lábakon állt és jó néhányszor megingott. Külön tanulmányt érdemelne, miért nem borult fel! De erre most nincs lehetőség. Az ünnepi emlékezés inkább jólesően tényfeltáró és eredményfelmérő természetű, a múló idő mindinkább a születő értékeket helyezi előtérbe, míg az egykori gondok árnyait meghagyja azoknak, akik annak idején hadakoztak velük. Az idő nem számonkérővé, hanem el- nézővé teszi az emlékezést! A nyomasztó korszak hőskornak tűnhet fel elmúltán, az egykori gyengeségek akár az érdem köntösébe öltözhetnek. A megértő szemlélet felmutathat olyan összefüggéseket, amelyek rámutatnak a gondok természetére és mélységére, és a jóhiszemű kiállás, az önkénytelen gyávaság vagy meggondolatlan bátorság és kockázatvállalás méreteit is jellemezhetik. Amennyiben ezen múltidéző meditációban a személyes dolgaimmal találkozunk, azon túl, hogy végül is a saját Szemle-múltképemet vagyok hivatott megidézni, annak okát leginkább abban lássuk, hogy írásbeli
