Irodalmi Szemle, 2003

2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Fónod Zoltán: Se dobok, se trombiták...

Negyvenöt éves az IRODALMI SZEMLE

rendű helyzete, s az irodalom „mentsvár” szerepét vagy a messianisztikus elhivatottság révedezéseit felváltsa az értékteremtés tudatos, semmivel sem helyettesíthető folyamata.

Abban, hogy a magyar irodalomnak Szlovákiában elismert, az egyetemes magyar irodalomban is számon tartott képviselői lehetnek - az alkotók tehetsége mellett, mely elsődleges és meghatározó volt! -, feltétlenül szerepe volt az Irodalmi Szemlének, mint fórumnak, megnyilvánulási lehetőségnek is. A folyóiratot a közös akarat és szándék hozta létre, olyan korszakban, amikor nem a másság megnyilvánulásainak tapsolt a politikai hatalom, hanem legszívesebben az „olvasztó tégely” szerepét játszotta volna el a nemzetiségekkel szemben. Egy nehéz, embert próbáló korszak nagy eredménye volt maga a megjelenés is. Nem véletlen, hogy már indulásakor az antisematizmus élharcosa lett, s Fábiy Zoltán híres tanulmányának befejező része (a politikai hatalom magyar kiszolgálói akarata ellenére!) itt jelenhetett meg. Innentől kezdve irodalmunk „férfikorát” építették a lap munkatársai, nagy akarattal és őszinte elszánással. Az a tény, hogy a hetvenes évek közepén három-négy ezer példányban jelent meg, a népszerűség egyértelmű jele volt. S bár a szerkesztés korábbi erényeit próbáljuk ma is megőrizni, s újabbakkal gazdagítani, sajnos vigasztalan helyzet számunkra, hogy a lap olvasottsága - akár csak más sajtótermékeké! — lecsökkent. Ma már jó, ha a közkönyvtárakba eljut, az iskolák, köztük a gimnáziumok és az egyetemek magyar tanszékein jóformán ismeretlen termék. A nagyméretű társadalmi elszegényedés miatt megvált tőle az olvasók egy része, s az anyagi lehetőségek hiánya miatt nélkülözik a könyvtárak meg az iskolák is.

A kritika tekintélyének növelése, s a megjelenő művek nagyobb népszerűsítése érdekében üzenet értékűek lehetnek azok a sorok, melyeket Arany János írt a Szépirodalmi Figyelő első számában, 1861-ben: „A létező folyóiratok közt egyet sem tudunk, mely feladatául tűzte volna szépirodalmi törekvéseinket folytonos figyelemmel kísérni. Könyv könyv után jelenik meg, nevek tűnnek föl és el anélkül, hogy valaki fáradságot venne amazok becsét, emezek értékét csak egy szóval is méltányolni, kivéve néhol egy banális ajánlatot, mely mi különbséget sem tesz a műremek s a hívatlan együgyűség ragyogása közt. Ez nem maradhat így: művelt i- rodalomban nem szabad így lennie. Józan, méltányos, körülményeinket ildomosán számbavevő bírálat szüksége elutasíthatatlan. írók és közönség érdeke egyaránt kívánja ezt. Az érdemnek koszorú, a tehetségnek buzdítás, a lelketlen kontárságnak visszariasztás kell. S a közönség méltán megvárja az irodalomtól, hogy ez maga tájékoztassa őt világra bocsátott szüleményei iránt.”

Olyan ez, mint Ady költészetében a „páva a vármegyeházán”. Képtelenség nem abban bízni, hogy „másképpen lesz holnap, / másképpen lesz végre...”

...Ellentmondásos világunkban, persze azt is kellene tudni: mi az, hogy „másképpen”?! És mi az, hogy „lesz”...