Irodalmi Szemle, 2003

2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Fónod Zoltán: Se dobok, se trombiták...

Negyvenöt éves az IRODALMI SZEMLE

„számtalan apró fajtöredéknek egyetlen erősebb törzsbe való beolvadásával” magyarázta. (Magyar irodalom, 1913.)

A fogalom körüli vitában - analógiát keresve - Németh Zoltán, az Irodalmi Szemle hasábjain legutóbb (augusztusi szám!) a török hódoltság idejét emlegette, mondván a magyar irodalom akkori létét is ideje volna törökországi magyar irodalmi terminus technikusszal illetni. Aligha mellőzhető „apróság”, hogy a három részre szakadt országban nem a hódoltsági területen virágzott az irodalom, s nemzetközi szerződés sem erősítette a török birodalom hódító törekvéseit. Minthogy az intézményesített feltételrendszer nem alakult ki, következésképpen az irodalmi folytonosságot sem a hódoltsági területek biztosították. (Erdély ügye külön történelem!) Ami viszont nyugtalanító ebben az évek óta visszatérő kérdésben, az elsősorban az a közöny, mellyel a közvélemény (az irodalmit is beleértve!) ezt a kérdést kezeli. Talán azért is, mert régi csont, és sokan rágták, meg azért is, hogy nincs is már rágnivaló rajta?! Tény, hogy nem minőségi jelző kíván lenni, s az is igaz, visszataszítóan sértő, ha ezt a fogalmat, „szlovákiai magyar író” csak „a honi irodalom másod- és harmadrendű” képviselői, meg nyilvánvalóan a dillettánsok számára tarthatnánk fenn, „míg mindazok, akiknek sikerült kitörni e gettóból, már az összmagyar irodalmi kánon részei”. Abból a felvetésből, hogy „szlovákiai magyar író az, aki annak vallja magát”, feltehetően csak logikai bukfencekre futja. Ennél mindenképpen mélyebbre kellene ásni, mert a kisebbségi sors kényszerűségét aligha lehet lefokozó jelleggel minőségi kategóriaként használni vagy diszkriminációként értelmezni. A téma kapcsán szívesen idézném Pomogáts Béla szavait (A többarcú magyar irodalomról): „Magam sok töprengés után jutottam el oda, hogy a kisebbségi magyar irodalmakat és az anyaország irodalmát lehetőleg közös gondolati kontsrukcióban kellene tárgyalni, az úgynevezett „egyetemes” vagy „összmagyar” irodalom fogalmi keretei között. Ugyanakkor meg kell különböztetni őket egymástól, hiszen mindegyik ilyen „részirodalom” más-más helyzetben dolgozik.” Az értékek vizsgálatakor a légüres tér helyett a kölcsönösség szempontjai a fontosak: „ha az irodalmat mint müvek rendszerét határozzuk meg, akkor a szellemi térben összetartozó értékeket nem lehet egymástól elkülöníteni”- írja Pomogáts Béla. Figyelemre méltó Elek Tibor egy korábbi megállapítása is. Ezek szerint az egyetemes magyar irodalom csak a magyar irodalom területi sokféleségét együtt látó szemléleten alapulhat, semmiképpen sem e területi sokféleség hirtelen megszüntetésén, egybemosásán.

Megérne egy „misét” ezeket a fogalmakat tisztázni, még akkor is, ha a kisebbségi magyar irodalmakat nem kívánjuk eleve adott történelmi kategóriaként kezelni, s az örökkévalóság pecsétjével ellátni. Peéry Rezső írta egyik esszéjében 1937-ben: „Az impériumváltás óta a magyar kultúrfolyamatosság megszakadt. Az új magyar létformák, s a párhuzamosan élő magyar kultúrák kísérleti korszakát éljük.” Aligha lehet vitás, hogy az Új Európa új lehetőségei óhatatlanul „átrajzolják” eddigi hiedelmeinket, s a szemléletváltást a magyar irodalom értékrendjében sem