Irodalmi Szemle, 2003

2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Fónod Zoltán: Se dobok, se trombiták...

Negyvenöt éves az IRODALMI SZEMLE

vagy az sem. A divatdiktátorok fellépése esetenként annyira gátlástalan volt az elmúlt évtizedben (példaként Ady Endre, Móricz Zsigmond, Németh László vagy Illyés Gyula kirekesztését említhetem!), hogy valóban elmondhattuk olyan időket élünk, amikor a művésznek, írónak bátorság kell a közérthetőséghez is. Nem kétséges, hogy a századvégi / ezredvégi líra, valamint az elbeszélő próza egy része a szöveg rendezőelvei destabilizálásának a jegyeit magán viseli, az olvasók nagy részét azonban - a posztmodern rohamot is túlélve! - nem hermeneutikai és szemantikai, azaz értelmezéstani és szójelentéssel foglakozó vizsgálatok izgatják, hanem jó verseket, novellákat, regényeket akarnak olvasni. Aki nem hiszi, járjon u- tána Esterházy, Nádas, Bodor Ádám, Grendel Lajos, Parti Nagy Lajos, Mészöly Miklós, vagy Csoóri Sándor, Lászlóffy Aladár, Petőcz András, Tőzsér Árpád, Zalán Tibor, Borbély Szilárd, Kovács András Ferenc vagy mások műveiben, hogy a narratív identitás útkereséseit, sikeres kísérleteit utolérje.

Nem kevésbé nyugtalanító a kánonok körüli hercehurca. Az a türelmetlenség, mely az elmúlt években e téren jellemzi a magyar irodalmat, ismeretlen volt az elmúlt évszázadokban. Pedig a 18. századtól kezdve együtt élnek irodalmunkban a kánonok. Ha a posztmodern uralma még tartana, akkor talán ma is ki lehetne átkozni azokat, akik nem posztmodemül „beszélnek”. A kánonok hiábavalóságáról szólva idézhetjük Kosztolányi Dezső szavait, aki a Lenni vagy nem lenni című e- lőadásában (1930 februárjában) ezt írta: „Ne áltassák magukat azok a kiválóbbak vagy szerencsésebbek, kiknek könyvei esetleg külföldi piacokon is futnak, hogy ott buzogányukkal beverhetik a dicsőség érckapuit. Különlegességek maradnak arrafelé... Nem is az a fontos, ami ott künn történik velük. Az a fontos, ami itthon történik. (...) Minden nagy költészet családias. (...) Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hűek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hűség. Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélegzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség meg- ronthatatlan, elmozdíthatatlan”. (Látjátok, feleim. Bp.,1976. 18-19.)

Neuralgikus pontja irodalmunknak az utóbbi években a „szlovákiai” vagy a „csehszlovákiai magyar irodalom” megnevezése is. Függetlenül attól, hogy földrajzi, ha tetszik politikai terminológiáról van szó, mely a trianoni traumával egyidős. (Nevezhetnénk persze felvidéki irodalomnak is, hisz a szóhasználat nemcsak a történelmi Magyarország északi részét, hanem a Kárpát-medence felvidékét is jelenti, ez a megnevezés azért vált mellőzötté, mert a szlovák politikai és irodalmi közvélemény allergikus és visszautasító volt vele szemben!) A megnevezés maga azonban nem az egységes magyar irodalommal való szembenállást fejezi ki, hanem földrajzi/politikai tagoltságát irodalmunknak. Babits Mihály 1913-ban írt tanulmánya is felvidéki, erdélyi stb. irodalomról szólt, amikor azt vizsgálta, „minő új színnel, minő külön, nemzeti hangulattal gazdagította irodalmunk a világirodalom koncertjét”. Sajátos módon a „sokszínűséget” - az angol irodalommal szemben -