Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Fónod Zoltán: Se dobok, se trombiták...
Negyvenöt éves az IRODALMI SZEMLE lap folyamatosan megőrizte többgenerációs jellegét. Szinte havi rendszerességgel jelennek meg napjainkban is új és új nevek, akiknek ugyan ma még csak a zsebükben a „marsallbot”, a szándék, hogy írókká legyenek, hamisítatlan, megmásíthatatlan. Igazi öröm számukra az is, hogy közülük már többen kötettel is bizonyították, hogy az írói mesterség lajtorjáján - elindultak. Öröm ez azért is, hisz a mindenre elszánt dilettánsok gátlástalan „nyomulása” is ott van mindennapjainkban. A szerkesztés során nemcsak az a törekvés vezet bennünket, hogy megtartsuk szerzőink népes táborát, hanem az is, hogy a folyóirat lapjain az olvasó szembesülni tudjon a magyarországi és a határon túli magyar irodalmak legjobb alkotóival. Annak érdekében, hogy irodalmunk magyarországi visszhangjáról is tájékoztassuk olvasóinkat, a Tallózó rovat közleményeivel próbáltunk az elmúlt években a segítségükre lenni. Ebben a rovatban időről időre helyet adunk azoknak a (hazai) szerzőknek is, akik (talán a nagyobb népszerűség, ismertség /?!/ okán) gyakran magyarországi folyóiratokban, megyei lapokban publikálnak. Ez a gyakorlat a szépírók némelyike esetében is, talán azzal az elképzeléssel párosul, hogy ily módon hamarabb üstökön ragadhatják a sikert és az elismerést. A példák persze azt mutatják, az elismertség uborkafája azokhoz kerül igazán közel, akik otthon is a topplista elején vannak. A példák serege bizonyítja ezt. Hiába voltak például elismerő szavai Radnótinak és Ignotusnak Szenes Erzsi verseiről,vagy Szenes Piroskának „bejárása” a Babits Mihály szerkesztette Nyugatba, és Mihályi Ödön is hiába volt jó barátja Déry Tibornak, írói rangjukat csak műveikkel hitelesíthették, ha hitelesnek találták ezt a kortársak, és nem utolsósorban az utókor. Márai Sándor az emigrációban sem feledkezett meg arról, amit a két világháború közötti magyar irodalomról írt, miszerint: „a Felvidék magyar szellemisége közelebb van az európai áramlatokhoz, mint az anyaország irodalma”. Nem állítom, hogy ez ma is így igaz, úgy gondolom azonban, hogy valamirevaló író nem feltétlenül tündökölni akar vagy a kirakatban fityegni, hanem az „övéi közt” otthon lenni. Sokszor az üzöttségben, a megalázottságban, sokszor a napi küzdelmekben a létért, a megmaradásért. Egyébként aligha vigasztalhat bennünket az irodalomkritikánk állapota. A kritika mindig is „hiánylistás” volt irodalmunkban, ma azonban különösen az. Tehetséges fiatal kritikusaink - tisztelet a kevés kivételnek! - szívesen hiszik magukat (vagy előléptetik egymást!) irodalomtudósnak, irodalomtörténésznek, a helyzeten ez mitsem változtat. Alapvetően hibás azonban az a szemlélet, mely nem az irodalom egészében gondolkodik, hanem - a talmudisták mintájára - tantételekben. Egy-egy kritikában ugyanis gyakran többet tudunk meg Gadamer, Derrida, Kierkegard, Genette vagy Foucault bölcs tanításairól, mint magáról a műről! Pedig az irodalmat az írók teremtik s nem a tantételek vagy az üdvtanok. Akár Ignotust is idézhetném: „Irodalom pedig csak egy van: az, amit az írók írnak”. Egy szó mint száz, hermeneutika, dekonstrukció, textus, hypertext, internetes szörfözés s megannyi „vívmánya” mai életünknek, melyek az utóbbi évtizedekben betévedtek a Gutenberg-galaxisba, meg az irodalomkritikába is - jobb esetben csak múló divat,
