Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - FÓRUM - Kocur László: Darkó István Zsenika című csonkaregénye, narratív pszichológiai nézőpontból
FÓRUM mondható: Gál Éva tollából a közelmúltban kismonográfiát kapott. Hát mi több történhet ennél egy (cseh)szlovákiai magyar íróval. Hisz Tamás Mihályok, Egri Viktorok, Sebesi Ernők állnak sorba, némelyikükről még hosszabb elemző tanulmány sem készült, nemhogy kismonográfia. No de az iróniát félretéve, Darkó István Bellyei Lászlónak, Kemény [G.] Gábornak, Szvatkó Pálnak, Fábry Zoltánnak köszönhetően már a csehszlovákiai magyar irodalom első korszakában erős kanonikus pozíciót mondhatott magának. S ebben a pozíciójában megmaradt 1948 után is, amikor (tudathasadásos módon) újra kellett szituálni az előző periódus kánonját. A Turczel Lajos és Csanda Sándor által megkezdett, Fonod Zoltán, Görömbei András, Tóth László és Gál Éva által tovább folytatott elemző tevékenység - ha úgy tetszik, rekanonizáció - a statikus kanonicitás- ban erős pozíciót biztosított Darkó Istvánnak. (S itt engedjenek meg egy fogalomtörténeti kitérőt. A statikus és dialogikus kanonicitás fogalmát Itamar Even-Zohar aknázza ki termékenyen A többrendszerűség elmélete című tanulmányában, ahol azt állítja: „más bevezetni egy szöveget az irodalmi kánonba, és más a modelljén keresztül bevezetni valamely játéktárba.”1 Az első esetben - ezt nevezi Even-Zohar statikus kanonicitásnak - „az adott szöveget végleges formába öntött műként fogadják el, s belehelyezik azon felszentelt szövegek sorába, amelyeket az irodalom (a kultúra) meg kíván őrizni.”2 A másik esetben — melyet Even-Zohar dinamikus kanonicitásnak nevez — „az adott irodalmi modellnek sikerül a játéktáron keresztül a rendszerben produktív elemként meghatároznia önmagát.”3) Ugyebár, ez utóbbira az ismert történelmi okokból e másodkánon megalkotásakor nem kerülhetett sor. A betanított munkásként nyugdíjba menő jeles szerző - születésének centenáriumáról méltatlanul elfeledkeztünk — így statikus pozíciót kapott, az ezzel kijáró tisztelettel együtt, melynek folyománya az is, hogy a jól bevált kategóriákba helyezik őt, meg sem próbálkozva a Darkó-szövegek mozgásba hozásával. így van ez a szerzői intenció szerint csonkaregénynek nevezett Zsenikávai is. Csaknem minden értelmező elfogadja a főhős szexuális fejlődése felől való közelítést, s így a Zsenika mint a fiatal író korai műve, el is van intézve. „Valóban csak ennyi volna ez az alig félszáz oldalas szöveg?” Ami a narráció szempontjából hallatlanul izgalmassá teszi számomra ezt a szöveget, az a történetmondás idejének homályban hagyása: nem derül ki ui., hogy az ominózus ünnepi ebéd után, vagy jóval azt követően kerül-e sor a történtek felidézésére, s ez a hatástörténeti tudat működése szempontjából korántsem mindegy. A kedélyes, gyermekkori, a mese és a mítosz határán mozgó történetben egyszer csak ilyen narratív „bekeményítést” tapasztalhatunk: „Istenem, ma már én is hiszem, hogy egy éjszaka alatt el lehet fogyasztani egy szívet.” „Hiszem, hogy sokszor szegény nagyapám is benne volt ezekben a mesékben. És most már tudom, hogy én magam is.” „Most, hogy vége mindennek, tudom, hogy egész életre szóló jóságomat éltem meg ezekben az időkben.” Tehát a narrátor komoly időbeli távolságból teszi megállapításait, mely a legszerényebb becslések szerint is legalább öt év, de elképzelhető, hogy jóval több, ezt nem tudjuk. Kérdés ezek után, hogy a főszereplőt és az elbeszélőt
