Irodalmi Szemle, 2003

2003/1 - FÓRUM - Kocur László: Darkó István Zsenika című csonkaregénye, narratív pszichológiai nézőpontból

Magyar irodalom Csehszlovákiában a két világháború között

azonosnak tekinthetjük-e. Amikor Paul Ricoeur a narratív azonosság fogalmát vizsgálja, különbséget tesz a latin idem és ipse kifejezések közt, mint ugyanaz és az őmagaság között.'* De vajon egy ilyen élettörténet, mint Ferenczy Lászlóé a Zsenika lapjain, az őmagaság és az ugyanaz milyen keveredését vonja maga után? Arisztotelész írja a Poétikában: „Amekkora terjedelmen belül a mozzanatoknak a valószínűsége vagy szükségszerűség szerinti egymásra következése mellett a balsorsból a jobbsorsba vagy a jobbsorsból a balsorsba való átváltozása bekövetkezik, az a terjedelem megfelelő határa.” Persze ennek a kiterjedésnek csak időbeli jellege lehet: „az átváltozás időbe telik. De itt a mű idejéről van szó, nem a világ eseményeinek idejéről.”5 Nem gondolkodunk el azon, hogy a főhős mit csinált az egy bekezdésben elintézett három év alatt, melyek az életben elkülönülnének egymástól, az elbeszélt történetben azonban érintkeznek. Arisztotelész nem foglalkozott a narratív azonosság problémájával, a cselekvőt magának a cselekménynek rendelte alá. Mi most itt viszont erre az alárendelésre szeretnénk reflektálni. Ha minden történet transzformációk láncolata - és ez Vlagyimir Jakovlevics Propp kutatásai után erősen valószínű -, „akkor a hős narratív azonossága csak egy szubjektív transzformáció homogén stílusa lehet, ez összhangban van azokkal az objektív transzformációkkal,melyek a cselekményszövés ricoeuri telítettség-teljesség- egység triász nyomán szerveződő szabályszerűségeknek engedelmeskednek. Tehát azt is mondhatnánk, hogy a történet felel az emberért. Ebben az (ön)nevelődési regényben a szereplő öntranszformációja képez(het)i az elbeszélés központi elemét.

Az öntranszformáció mellett észre kell vennünk a szimbolikus rend transzformációját is. A Zsenika beavatási regényként is olvasható. A szimbolikus rendbe való megfelelő beilleszkedéshez szükséges narratívát a nagyapa birtokolja: „Nagyapa csak ezt az egy mesét tudta” - írja Darkó, ez is a gyémántmadár-történet teremtésmítoszokhoz hasonló egyediségét, fontosságát hivatott kifejezni, ezt a történetet csak az egész közösség legitimációját bíró szent öreg birtokolhatja. Laci azért nem tud sikeresen „teljesíteni” Zsenikánál, mivel a szimbolikus rendben gyenge pozíciót birtokol, az atya fallikus hatalmának birodalmába még nem kapta meg a belépőjét. Ez szövegszerűen is megmutatkozik a bonyodalom kipattanásakor:

„— No, menj már! — hallottam a sürgető, drága hangocskát a hátam mögött. Úgy éreztem, hogy izgatottan, kipirultan, siettetve kapaszkodik mögöttem a sima bőrű, ruganyos testű, illatos kis zsákmányom.

Feltettem a jobb lábamat a párkányra, hogy ugróm, hát érzem, hogy megrebben, megmozdul, az arcom felé hirtelen elsűrűsödik a sötétség. Valami kemény tárgy csapott felém, de csak a lábamat érte. A hatalmas ütéstől, a fájdalomtól és a rémülettől iszonyút kiáltottam /... /

Elkábultan hevertem a földön. / ... / A béresgazda jött szaladva egy kézilámpással s egy furkósbottal. Mintha észre se vett volna engemet, pedig majdnem felrúgott a csűr kapujában.- Mi az, Mihály?! - kérdezte benn a csűrben valakitől. Az ajtó nyílásán át láttam, hogy ez a valaki a létrán áll, és szintén karót tart a kezében.”

A termékenyítő erőt jelképező, a védelmet és a büntetést egyaránt jelentő