Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - VENDÉGKRITIKA - Elek Tibor: Mészölyben magát kereső Grendel
VENDÉGKRITIKA Grendel szerint Mészöly Miklós írói stratégiája, a történetközpontú elbeszélés folyamatos dekonstrukciója, az 1975-ös Alakulásokkal és az 1976-os Filmmel bezárólag, ütötte a legnagyobb rést a konzervatív-realista-anekdotikus magyar epikai hagyományok falán, ezért a hetvenes években színre lépő új prózaírói és kritikusnemzedék joggal tekintette egyik írói-szellemi elődjének. Őt azonban már nem ez az úttörő irodalomtörténeti szerep foglalkoztatja, hanem éppen az, ahogyan Mészöly a nyolcvanas-kilencvenes években írott prózáiban új poétikai eljárások és technikák kimunkálásával a „nyelvkritikai” vagy„szövegirodalommal” szemben egyfajta ellenbeszédet teremtett. A valóságábrázoló próza konvencióival szakító paradigmaváltás egyik kezdeményezője ekkor már némi idegenkedő távolságtartással szemlélte„a posztmodem grammatika csavarásait”, „a nyelvi játékok idiotizmusig fokozható önimádatait” — ahogy maga fogalmazott a Szigeti László által készített (Párbeszédkísérlet című) interjúkönyvben. Grendel szerint Mészöly a Film utáni prózájában egy olyan alternatív írói stratégiát keresett, „amely az irodalmi mű nyelvi megelőzöttsége és valóságreferencialitása viszonyát újradinamizálja”, amely „úgy veszi revízió alá prózánk nemzeti paradigmáját, hogy mindvégig fenntartja, sőt megerősíti annak világravonatkoztatottságát”. Természetesen nem valamiféle régi-új messianisztikus ideológia nevében vagy a szociografikus- ság talaján, hanem írói programjához híven, az irodalmi művet a létről szóló (egyik lehetséges) beszédnek, egy adott kor létezésélménye lenyomatának tekintve. Az írótárs figyelme elsősorban azokra a művekre irányul (Szárnyas lovak, Lesiklás, Magyar novella, Bolond utazás, Sutting ezredes tündöklése, Pannon töredék, Megbocsátás, Családáradás), amelyekben Mészöly „a legtovább merészkedett a realista beszédmód művészi strukturálásában, a történetelvűség, az idő- és nézőponttechnika újfajta, irodalmunkban eddig kipróbálatlan összjátékának kimunkálásában”. Négy fejezetben (A történetiség visszahódítása, Freskókészítés és algebra, Kísérlet az idő- és narrációs technika megújítására, Pannon mitológia?) vizsgálja Grendel, hogy miben is nyilvánult meg ez a nagyszabású és mindmáig kellően fel nem ismert írói törekvés. Először is felhívja a figyelmet a történet visz- szahódítására és a történetiség tapasztalatának hangsúlyos jelenlétére, s ennek részeként arra az intenzív dialógusra, amit a magyar epikai (főleg koramodern) hagyománnyal folytat Mészöly. Különösen Jókai, de nem a romantikus, hanem a nagy életvalóságot feldolgozó Jókai, Krúdy, de nem a szecessziós, hanem a démoni, a regényidőt szubjektívizáló Krúdy és mellettük a latin-amerikai Márquez, de nem a mesemondó, hanem a mitizáló Márquez hatását érzi megtermékenyítőnek Mészöly kései prózájára. A Film utáni Mészöly-próza, Grendel olvasatában, két egymással ellentétes vonzás (mészölyi kifejezésekkel élve: freskóba sűríteni a világ teljes gazdagságát — a világ algebráját megmutatni) egyeztetésével kísérletezik, s vele párhuzamosan a korszerű nagyepikai forma megalapozásával, amihez a kisprózai műfajok formaitechnikai megújításán keresztül próbál eljutni. Grendel számára különösen azok, a
