Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - VENDÉGKRITIKA - Alföldy Jenő: Közös szerelmeink
VENDÉGKRITIKA Közös szerelmeink Aki szeret gondolkodni az élet lényeges dolgairól, szerelemről, halálról, emberi dolgaink értelmes és értelmetlen jelenségeiről, aki szeret verseken, képeken és a magunkén kívül mások gondolatain és érzelmein is töprengeni, azoknak a mai i- rodalomból a legelsők közt ajánlom Tornai József esszéit. Kevés írót, költőt ismerek, aki olyan bőséges és jól megválasztott olvasmányokon nyugvó műveltséget mondhat magáénak, mint ő. S ami ennél is vonzóbb, sosem a hideg tudás jégpáncéljának hizlalására használja ezt a klasszikus, egyszersmind up to date tájékozottságot, hanem arra, hogy egyetlen rendelkezésre álló ellenőrző műszere, az ész próbái alá vethesse törekvését, azt, hogy megismerje önmagában az embert, aki mérhetetlenül több, mint ész, aki test is, ösztön is, a világ vagy Isten része is — lélek. Tornairól azt gondolom, hogy istenáldotta mód naiv ember, azaz romlatlan és nyitott („nyíltszívü”, mondanám Voltaire-rel, ha nem keverte volna gyanúba ezt a fogalmat), de azok naivitásával megáldva, akik a lehető legnagyobb fokú tudatossággal, vallásos és erkölcsi érzékenységgel mérlegelik megérzéseiket. Esszéihez egy filozófiai nagydoktorátushoz elegendő lábjegyzettömeget csatolhatna, ha jelezni akarná mindazon forrásműveket és szerzőket, amelyekre és akikre kimondva- kimondatlanul hivatkozik. Esszéiben mindig a lírikus gondolkozik, a hivatkozott és egymással szembesített elméletek életre kelnek, és mindnyájunk elevenébe vágnak. Ha valamit szeretek Nietzschében, az, hogy agya őrlését „a gyomor vidámsága” kíséri. Ez Tornainál is megvan, azzal az aligha elhanyagolható eltéréssel, hogy ő nem „erkölcs fölötti” (ez, láttuk, óhatatlanul erkölcs alattisággal kísért), hanem mindenestül etikus gondolkodó. Mindig figyelembe veszi a filozófiát, de glóbusza nem a filozófusé: nagyjából beéri az irodalom rádióhullámain elérhető szférákkal, vagyis emberi léptékű marad — modem embert értve rajta természetesen. Évekig el tudnék vele vitatkozni az irodalomról, mert észrevételei rendkívül frappírozóak, és szentül hiszem, hogy velem együtt minden irodalomszeretőt izgalomba hoznak lényeglátóan nagyvonalú, sokszor meglepően sommás, de így is átgondolt megállapításai. Vörösmartyn vagy Szabó Lőrincen gondolkodni teljes é- nünk latba vetését követeli, egy-egy József Attila- vagy Babits-vers akár évekre való munkát ad agyunknak-szívünknek, ha az élet erre fölkészített minket. Jelen vannak szerelmeinkben, gyászainkban csakúgy, mint vágyainkban, csalódásainkban. Tornai a nagy versek iránti vallásos vonzalmában modern istenes költőként átengedi magát a kételkedés szellemének. Rákérdez például Szabó Lőrinc Semmiért e
