Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Irodalmunk legendája
KÖNYVRŐL KÖNYVRE a világgal.” A mozgalom hát tagadó, minden addigit tagadó, a jelenben él, elveti a múltat. Szinte tömegmozgalommá nő, fénykorában majd száz fiatal irodalmár gyűlik össze Érsekújvárban egy-egy találkozón. Az Iródia már „csak” önmaga akar lenni, nem folyamatosság, ami egyrészt természetes, minden író elsősorban önmaga, másrészt aligha lehetséges! Az írásbeliségnek szüksége van — vagy lenne! — intézményrendszerre és irodalmi életre, éppen ez irodalmi kezdeteink nagy tanulsága! Az írás személyes ügy, ám közösségi természetű jelenség, amely kölcsönösségre és belső szolidaritásra épül, céhszellemre, tehát egymás számontartására és tudomásulvételére! Stílusdivatok és irodalmi kánonok kíséretében csúszott át irodalmunk a rendszerváltás szakadéka felett. Nagy lármával, ám mérsékelt értékeltolódással és minőségi tettekkel, bár a kánonok (posztmodem, szövegelméletek, minimalizmus) é- vekig egyeduralkodónak tűnhettek fel. Úgy tűnik, az ideológia mindig vonzásába kerítheti az irodalmat, és az irodalom is hajlamos rá, hogy a hatalom kedvére tegyen. A kör bezáródni látszik! A könyvkiadás, egyre szélesebbkörűen, fontos tételt bizonyít: a kisebbségi írásbeliség önépítkező és védekező kényszerét! Önmagába visszatérni látszik magasabb szinten, a kezdeti identitáskeresés és öntudatosuló akarat! A helytörténeti és kisebbségszociológiai munkák, kutatási eredmények nagy számban jelennek meg, korábban a fiatal irodalmárok aligha méltatták volna szóra őket. A hazai magyar tudományosság biztatóan fejlődik, az Iródia mozgalom önreflexiójának képviselője, Tóth Károly a Fórum Társaság vezető e- gyénisége, Csanda Gábor pedig az irodalmunkat egészében népszerűsítő írásjel szerkesztője. Hodossy Gyula és Barak László kiadóigazgató, Hizsnyai Zoltán a Kalligram szerkesztője. Mintha valamiféle közös irodalomtudat lenne kialakulóban. Amely egészében felfelé tör az egyetemesség felé igyekezve, ám (talán) nem akar elszakadni valóságától, a földközeltől! 6 Szeberényi rendhagyó „irodalomtörténetében” az idősebbek iránt több a megértés, a fiatalokkal szemben a kritikai hajlam. Nem kénye-kedvére van így, irodalmunk esztétikai fejlődését követi. Tényfeltáró, ám intuícióval is dolgozik, híve a történetiségnek, a historikus szemléletnek. Az idő a korszakok változása közben, a formák viliózó tűzijátékában minduntalan igenei és tagad, ám a folyamatosság, a mélyben folyó búvópatakként követhető. Szeberényi — úgy vélem — érzi a folyamatosság kényszerét! Nemrégen olyan gondolatomnak adtam hangot, hogy hivatott lenne irodalmunk „szellemtörténetének” a megírására. Nem az idő mozgásában változó formák játékának felfedezésére, hanem a gondolatok fejlődése, minőségi nemesedé- se és létfilozófiai kristályosodása történetének a rögzítésére. Jelen műve hordozza ennek alapjait. A tények és jelenségek fejlődésrajzát, a korok önreflekxióit és a történész intuíciós készségét, erkölcsi erejét. Elméleti szintézis kellene, hogy tisztán álljon előttünk megtett utunk értelme és lényege, jelentőségének mélysége s — talán — egyetemes értéke!
