Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Irodalmunk legendája
KÖNYVRŐL KÖNYVRE napjainktól, hogy számos jelensége joggal történelminek mondható, s valós emléke lassan feledésbe vész. A történetírás erői javában dolgoznak, a múlt hiteles képe elméleteknek és kutatói érdekeknek egyre inkább kiszolgáltatott. Irodalmunk nyolc évtizede kétségtelen történelem. Szeberényi portrésorozata tartalmasan és hitelesen tudósít múltunk alaptényeiről, meghatározó jelenségeiről, egyéniségeiről. Az e- gyéni teljesítmények mellett a miniesszé érzékletes pontosságával láttatják az alkotómunkában tevékeny szellemi irányzatokat, az elméleti összefoglalások pedig gondolati szintézisei törekvéseinknek. Némi meglepetést okozhat, hogy a rendszerváltást követő fejlődés nem — vagy alig — hozott új utakat, gyökeres szellemi felívelést, olyat, amelynek csíráit már a nyolcvanas években ne észleltük volna. Inkább csak betetőzését a már korábban elkezdődött hasadásnak: az irodalom végletes — és végzetes? — individualizálódásának! Amely azonban sajnos, nem az egyéniségek kiválasztódását és felerősödését eredményezte, hanem a szinte teljes szétesést! A korábbi fejlődés vonalát felidézve, Szeberényi munkájának követését az ún. konszolidáció korában — hetvenes-nyolcvanas évek — folytatjuk. Ez a kor csupa ellentmondás! Ideológiája kemény és kiszámíthatatlan, irodalmunk teljesítménye viszont növekszik, mintha a nyomás edzené életerőit és ellenállását. Látványosan fejlődik a líra és a széppróza, komoly egyéni teljesítmények születnek. Másrészt feloldódnak az összetartó erők, gyengül az etikai tartás szüksége. Az irodalmi vállalkozók, a kezdők száma megnő, ám felbomlanak s már nem egységesen jelentkeznek a nemzedékek. Az ideológia leszűkítő terében burjánzik a tágabb irodalomeszmény, a szabadosabb kísérletező kedv és ízlés. Szeberényi mottóként parafrazálja Gide-et: mintha a hatalom csipesze a lángot szeretné megragadni! Egyének ellen keménységet tanúsít, ám az irodalom egészét már nem képes uralni! Egyre nyilvánvalóbb, hogy az élet sem, s az irodalom még kevésbé zárható egyetlen eszme kalodájába! Mindkettő öntörvényű, egymás rokonai, a szabadság a természetük! A merevnek és szürkülőnek tűnő, mégis hallatlanul képlékeny és termékeny korszakban, mintha a személyiség diadalát jelezné, nem képződik nemzedéki csoportosulás, magányos szerzők jelentkeznek és érvényesülnek. Barak László, Bettes István, Kövesdi Károly és mások, prózaírók pedig Vajkai Miklós, s mindenekelőtt Grendel Lajos, a közírásban Lacza Tihamér, Bodnár Gyula, Dusza István. A legeredményesebb Grendel Lajos Tömegsír című regényéről írja Szeberényi: „...változatlan következetességgel sorakozik Grendel korábbi regényei mellé, melyek többkevesebb sikerrel rögzítették az esztétikum változatos eszközeivel Kelet-Közép- Európa emberének, főként a nemzetiségi kisembernek, ezen belül a szlovákiai magyarságnak specifikus és egyetemes problémáit, létvalóságát.” A nyolcvanas években jön létre irodalmunk talán utolsó, komoly és eredményes nemzedéki csoportosulása, az Iródia mozgalom. Szeberényi Hodossy Gyulát, a mozgalom főszervezőjének visszaemlékezését idézi: „...nem engedem meg a világnak, hogy velem kapcsolatot teremtsen, de engedtessék meg nekem, hogy felvegyem a kapcsolatot
