Irodalmi Szemle, 2003

2003/8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Irodalmunk legendája

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

sunkat érintően: „Két pont közt vergődik az életem: az idegenség és az otthon. Mindkettő bizonytalan. Nincs állandóság egyikben sem; estéről reggelre kelünk. Reménykedünk és félünk egyszerre. Kinek van igaza ebben a kavargásban?!”

Nehéz lapoznom a könyv fényképportréit megindultság nélkül! Középkorúnak tűnő férfiakról-nőkről készültek. Úgy hatnak a fél évszázadot felölelő szövegben, mintha az idő kimerevített pillanatai lennének. Jócskán megváltoztak azóta, a- kik még élnek közülük, elhatalmasodtak rajtuk az öregedés jegyei, számosán már csak emlékek, látomások. Egy küzdelmes irodalmi kor munkásai voltak mindannyian, mindenki a tehetsége és munkabírása arányában, a sorsa által adott lehetőségei szerint. Részvételükről, a jelenbe érő közös múltról Szeberényi Zoltán az élet fontos dolgainak és értékeinek kijáró tisztelettel és avatottsággal beszél.

4

A mű II. kötete sajátos fejezetet, mintha új kort nyitna az időben. Irodalmunkban is persze! A történelmi lét vallatója nyomában színre lép az egyéni sorsok drámahőse. A változó életérzésben háttérbe szorul a történelmi látás és a közösségi sors dominanciája, pontosabban egyéniesül, személyessé „szűkül”. Az Egyszemű éjszaka nemzedéke a háborút követő kataklizma után született, egyidős volt a szocializmussal, a közelmúlt nemzeti érzéseinek harcát sem élte meg. A társadalom kényszerítő erőit és szellemi csapdáit ismerte, és íróként tőle telhetően szembe fordult vele. Nem lázadt, ám érezte az ellenkezés és elutasítás ízét. Szeberényi jól érzékeli az irodalomszemlélet változását, életérzésbeli és esztétikai fejlődésként szemléli, okait is látja: a fiatalok szegényesebb, leszűkülő élményköre és tartalmasabb irodalmi-esztétikai felkészültsége! Bizalom híján a kétely, célratörő akarat helyett szkeptikus önszemlélet! Nem előzmények nélküli irány ez, ám bennük kiteljesedik, ahogy az irodalmiság fokozott igénye is. Dobos László már korábban felvetette az irodalom „irodalmasításának” követelményét. Szeberényi néhány költőnk (Cselényi, Tőzsér) művein mutatja be, mit jelent ez a gyakorlatban. S az „egyszeműekkel” egyszerre csőstül zúdul az „irodalmiság” a közéletre. Azelőtt a „nyolcakat” pesszimizmusukért érte elmarasztalás, az „egyszeműek” hangja széleskörűen „lázadásnak” minősül. Verseik két új vonásukat mutatják: radikális szakítás és régi formákkal és lírai szemlélettel, ám bizonyos érzelmi-emberi folyamatosság az elődökkel! Szeberényinek fel kell oldania azon önellentmondást, hogy az előző nemzedék tagja lévén, olyan irodalmi jelenséget és emberi minőséget elemez, amely érzéseitől és tapasztalataitól távol eshet. Felkészültsége, beleérzőkészsége és kreativitása alkalmassá teszik a feladatra. Korábban már szó volt róla, hogy esztétikai elveit és értékrendjét menet közben alakítja! Mintegy megéli irodalomtörténész voltát. Stílusa és nyelvezete azonban alig változik: az elbeszélő esszéhez hű marad! Fogalomköre az új tapasztalatokon belül bővül, ám nem — vagy alig -— befolyásolják idegen minőségek és kívülről vett fogalmak. Lelkisége meghatározza gondolatrendszerét és stiláris tartalékait. Szavai és fogalmai mélyenszántók és pontosak,