Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Irodalmunk legendája
KÖNYVRŐL KÖNYVRE pő szlovákiai magyar irodalmár élettere, többnyire költő, a prózaírókra még várni kell, munkájának feltételrendszere, léte. Maga is tudatlan kezdő, vidéki tájak kietlenségéből s az elmúlt évek poklainak bugyraiból érkezik. Bár a maga módján hetyke és öntudatos, ám annál tájékozatlanabb és hiszékenyebb, véli, hogy csatát nyert, s nem veszi észre, hogy elveszíti a hiteles művészi szó minden lehetőségét. 3 Érdekes — és haszontalan —játék lenne azon gondolkodni, mi történt volna, ha a magyar kisebbség első köztársaságbeli szellemi elitje itthon marad! Erre a kérdésre Szeberényi sem keresi a választ, az általa nyújtott képben mégis benne vannak kusza körvonalai. Minden úgy történt volna, ahogy Erdélyben, a Vajdaságban. Válságos átalakulás néhány éve után folytatódik az irodalom, új szellemi életté szerveződik, folyamatos létét megtartja. Újraindul az alkotó munka, a lapszerkesztés, könyvkiadás. Nálunk hiány áll fenn, nincs, aki valamit folytasson, nincs mit folytatni! Nincs folyamatosság! Szeberényi négy nevet említ, akik „itt maradtak”: Fábryt (1897), Egrit (1898), Szabó Bélát (1906) és Sas Andort (1887). A portrésor, születésük dátuma szerint velük kezdődik. Forbáth Imre (1898) társul hozzájuk, majd Dávid Teréz (1906) és Csontos Vilmos (1908). Gyurcsó István (1915) már a jelent vezeti be! De sajtó sincs, sem könyvkiadás, nincs szellemi é- let. Nincs iskola, nyelvében népélet! Egyszóval semmi. Az íróportrék azáltal „szépítik meg” a kezdeti kilátástalanságot, hogy emberi sorsok kiindulópontjává teszik és érzékeltetik az indulás ösztönös naivságát és mindennapi heroizmusát. A hősiesség sosem az adott pillanatban — időben! — tűnik fel annak, hanem később, visszagondolva rá! Szeberényi ehhez a visszaemlékezéshez alkalmas és méltó műfajt teremtett. íróportréi néhány szerencsés tulajdonságát egyesítik. Már a Sas Andorról való elénk tárja alapos felkészültségét és tárgyi tudása sokrétűségét. De mindenek előtt olyan lelkiséget és értékirányt, amely a készülődő irodalom leg- benső szükségletéből ered és sajátos érdekeit tükrözi. Müve tények, tárgyi vonatkozások és okos minősítések összessége. Nyelvezete, stílusa és szemléletmdja mégsem a száraz adatközlés és tudományos elvontság szenvtelenségéhez közelít, hanem valamiféle esszéisztikus szépírói elbeszélőmód felé. Szövegei nemcsak hogy szépirodalomként olvashatók, úgy is vannak megírva! Ehhez járulnak a kort idéző gondolati és hangulati elemek, a gyakori idézetek. Bőven idézi Fábry Zoltánt, legtöbbször nem is forrásként, hanem közeli társként és tanúként, aki már sok lényegeset elmondott dolgainkról. De az éppen tárgyalt szerzőt is idézi, önvallomásával színezve vonásait vagy más kortársakat. Idézetei nemcsak a portré gondolatiságát gazdagítják, hanem a kor szellemiségébe is bepillantást engednek. Fontos vonása ez! Igazi kutatóként nem valamiféle egyetemes és ismert általánosításokat deklarál, hanem korabeli tapasztalatainkat, értelmi és létélményeink summáját adja. Az elmondottakból érthetően mintha esztétikai elvei és értékszempontjai is menetközben születnének. Úgy érvényesíti őket, hogy ezzel sajátos esztétikát te
