Irodalmi Szemle, 2003

2003/8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Irodalmunk legendája

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

alakított ki. Művét akár szépirodalomként is olvashatjuk! Az elbeszélésnek, esszének és a tényirodalomnak érdekes keveredésével, műfajok összefonódásának egységében tudósít irodalmi fél évszázadunkról. Sajátosságukból adódóan a portrék és fejlődésképek korjegyeiket is viselik. Személyessége bizalmasan beavatott. A kialakuló összkép irodalmunk fejlődéstörténete mellett kulturális gondjaink és szellemi dilemmáink körképe is lesz.

2

Az első könyvet nem könnyű meghatottság nélkül olvasnom. „A »hontalanság« éveinek irodalma 1945—1948” című fejezete riadt tanácstalanságot és döb- benetet sugall. Nem a személyes tapasztalataim emléke hat rám, hanem a felismerés, hogy a tehetetlenség és kiszolgáltatottság akkori éveiben is voltak, akik „irodalmi” tettekre vállalkoztak. Ezek a munkák a kisebbség görcsbe rándult életerőiről, kétségbeesett élni akarásáról tanúskodnak. Fábry, Szalatnai és Peéry memorandumai előző munkásságuk folyományai, igazságérzetük dokumentumai, ám az alkalmi „költők” versei, a később irodalmárokká váltak — Rácz, Csontos, Gyurcsó

— munkái ösztönöseknek tűnnek fel. A magyar lélek kétségbeesését, retteneteit és csalódását dokumentálják. Ezekről akkor senki nem tudott, nem tudtunk! Olyan kérdést is felvetnek, amely később jelentéssel bír, mert irodalmi kezdeteink alap- problémája! Mennyiben él a vers, amelyet nem olvasnak, mennyiben létezik a mű, melyet nem ismernek?! A válasz természetesnek tűnik fel. Az irodalom létfeltétele az őt éltető és befogadó közösség! Közhelyként hangzik, mégis szólnom kell róla, hogy irodalmunk kezdeti körülményei érthetők legyenek. Néha fejcsóválva, hümmögő kételyek közt mondjuk: a semmiből született! Szeberényi könyve röviden és vázlatosan, ám érzékelhetően ezt a „semmit” is felfoghatóvá teszi. Figyeljünk a fejezetcímekre, elemeznek és minősítenek! Az újjászerveződés és kibontakozás éveinek irodalma — 1948—1958 c. fejezet az „irodalmi-kulturális infrastruktúra kialakítása” körülményeivel foglalkozik. A „semmiből indulás” élő legendájával!

A kort a művek valós léte értelmében érdemes újragondolni. A költőnek közlési lehetőség kell, az irodalomnak befogadó közeg és a versnek olvasó. A kultúrának szellemi tér, mely nemcsak kívánja és érti, hanem gyakorolja is! Arról a társadalmi közegről, amelyben ez megtörténhetett, a következőket mondja a szerző: „Újjászülető, pontosabban immár harmadszor újjászerveződő irodalmunk kelengyének kapta bölcsőjébe a személyi kultuszt, a zsdánovi esztétikát, az autoritások fetisizációját, a szemlélet az értékek és ítéletek uniformizálását, intézményesítését, a vita s egyáltalán a véleménycsere valamiféle torz értelmezést. A javában tomboló sematizmus, a kincstári lelkesedés, a pátosz, a lakkozás, a stíldemokratizmus, a deklarált közéleti elkötelezettség, a mindent átható és derűsre színezett forradalmi romantika évei ezek.” Aztán a váratlan szabadságérzeté, a nyelv felszabadulásának és az ebből következő, hálás hűségnek az évei. S előttünk áll a színre lé