Irodalmi Szemle, 2003

2003/8 - JUHÁSZ FERENC KÖSZÖNTÉSE - Fried István: Pozsony-Pressburg-Bratislava-Posonium — „a nagy kézfogások városa” (esszé)

Pozsony-Pressburg-Bratislava-Posonium — „a nagy kézfogások városa”

a kötetnek a számára írta, a versből kitetszően boldognak mondott gyermekkorát a városban töltötte, a város régmúltja sem ismeretlen előtte, az említett kelta és római emlékek mellett a nagymorva fejedelmek építette erősséget is fel tudja idézni, a Szent Márton-székesegyház mellett volt a zsidó neológok temploma föllelhető, mór stílusban épült, lent terült el a halpiac, fent kezdődött a Zsidó utca (Judengasse). A szülők és nővérek a múlt részeiként versalkotó tényezők: egészében egy elsüllyedt világ (amelyet a már több ízben hivatkozott kíméletlen „város- rendezés” utalt vissza a feltámaszthatatlan múltba) a vers tárgya, „anyaga”; a hetvenedik életévét meghaladt tanú még egyszer, utoljára alászállna a múlt mélységesen mély kútjába anélkül, hogy a visszatérés akárcsak reménykedés formájában derenghetne föl. S hogy a történelem (?) rémes árnyai még fenyegetőleg léphetnek föl, akár az 1989-es fordulatot követő-előlegező-eredményező napokban, Grendel Lajos két írása közül a második, a Hazám, Abszurdisztán című prózából vett szemelvény igazolja. Igaz, a szélsőséges, demokráciaellenes, a maguk nagynak gondolt, fantomizált (?) elbeszélését hirdetők Közép-Európa majd minden átalakuló, Európára előkészülő államában felbukkantak, az abszurdisztáni esetlegességek a- zonban túlságosan agresszívaknak, fenyegetőeknek bizonyultak, ugyanakkor arra döbbentek rá, hogy — mint Grendel írja — alig múlt el az egyik totalitarizmus, már a „kapu” előtt alakulgat egy másik, s a néző hajlamos annak felejtésére, hogy a térségjellegadó szerzői: Franz Kafka, Róbert Musil, Kari Kraus, Ladislav Klíma (hogy Grendel beszédes névsorát ismételjem). Az egyik rendszerváltás utáni novemberi napon a Miroslav Kusyt (hogy a német szövegben miért maradt meg a magyar tárgyrag, nem egészen világos) ért sérelem valamennyi gondolkodó, semmilyen szélsőséges véleményben nem osztozó, semmiképpen nem „ideologikus” írástudó, értelmiségi sérelme, ha úgy tetszik, a katona által megzavart Arkhimédészé, teszem hozzá, hiszen a katona mindig meg akarja zavarni Arkhimédész, minden idők minden Arkhimédésze köreit.

A közép-európai író, gondolkodik el Grendel, nem engedheti meg magának, hogy ne viselkedjék, nyilatkozzon ironikusan, ha oly misztifikált fogalmak tolakodnak köré, elé, mellé, mint szabadság, nemzet, felebaráti szeretet; mindezekre a fogalmakra érzelgős, álságos, kisajátító, kirekesztő, ködösítő (mellék) jelentések rakódtak rá, ezektől az irónia segítségével lehet megszabadulni, értelmezem, gondolom tovább Grendel ma sem kevésbé időszerű mondatait. S ha a négyszáz fasiszta randalírozóval szemben negyvenezer ember vonul föl a demokrácia mellett tüntetni, akkor ez bizonyára köszönhető azoknak a „disszidenseknek” és „fél-disz- szidenseknek”, íróknak, filozófusoknak, közgazdászoknak, akik veszedelmes időkben példázták a jó ügy melletti kiállás értelmességét. Szlovákiában (hogy Grendel gondolatmenetéhez ragaszkodjunk) és mindenütt másutt Közép-Európában. Hiszen a Grendel fölsorolta „abszurdisztáni” szerzők a személyiség és a nyelv sérülékenységét tanúsították. A jogállamban sem oly ritkán előforduló jogtalanságokat tették szóvá, azt kiáltották világgá, hogy egy napon, feltehetőleg megrágal-