Irodalmi Szemle, 2003

2003/8 - JUHÁSZ FERENC KÖSZÖNTÉSE - Fried István: Pozsony-Pressburg-Bratislava-Posonium — „a nagy kézfogások városa” (esszé)

Pozsony-Pressburg-Bratislava-Posonium — „a nagy kézfogások városa”

koktól eredeztethető toposz „felülírására”. Visszatérve Pukánszky Béla tanulmányához, nem kevés túlzással állítja, miszerint a maga szülővárosképét az államfordulat után le akarták rontani, „hogy ne ismerjen rá többé senki. Új várost akartak, mely gyökértelen és mesterséges legyen, mint új neve, a mesterségesen gyártott Bratislava”. Amely megjegyzésből csupán annyi tetszik feltétlenül igaz-nak, hogy Pozsony nem azonnal és nem is vita nélkül lett Szlovákia fővárosa, továbbá annyi, hogy a város arculata lassan-lassan változott, nem annyira 1918-1938 között, mint inkább 1945, még inkább 1948/49 után, összhangban a többi úgynevezett népi demokratikus főváros gigantomániásan-ideologikusan képződő átalakítási terveivel, s talán a leginkább az azt követő városrendezési elképzeléssel, az Új híd építésével és mindazzal, ami evvel (rombolásban, átépítésben) együtt járt.

Az viszont Pukánszky tanulmányának nem akármilyen érdeme, hogy elválasztja a pozsonyi német írásbeliséget általában a némettől. „De Pozsony gazdag német irodalma sem táplálkozott külföldi forrásokból; nem a nagy német irodalomnak volt halvány tükörképe. Nem elsősorban német irodalom volt, hanem hazai irodalom.” A következő mondat azonban félreérthető: „magyar vágyak, magyar célok, magyar szükségletek szülték”. Amiről itt szó van, azt a magyarországi, a hungarus jelzővel lehetne pontosabbá tenni; s talán ez nem volna idegen Pukánszkytól sem, aki a továbbiakban visszatalál gondolatmenete elejtett fonalához: „Pozsony németjei nem választófalnak érezték magukat itt a három, magyar, német és szlovák nyelvhatár találkozásánál, hanem összekötő kapocsnak a magyar és német szellemiség között, és ugyanezt tették a pozsonyi szlovákok is. A pozsonyi német írók nagyrészt a magyarságnak Európával való megismertetését tűzték ki célul.” Ám amennyiben Bél Mátyásnak a három kultúrában való tevékenykedését alaposabban szemügyre vesszük, talán inkább azt kellene hangsúlyoznunk, hogy a XVIII. századnak a három kultúrában működő írástudói az egymás felé vezető u- takat keresték, számukra a „nyelvhatár” nem létük határának számított, hanem a sokféleség artikulálódásának az egységben. Juraj Palkovič Týdenník]e egyként a- dott számot Magyarország magyar, szláv, német kulturális eseményeiről, az itt egy ideig (1821-1824) tanító, szepességi származású Rumy Károly György egyként váltott levelet Vörösmarty Mihállyal és Ľudovít Štúrral, Toldy Ferenccel és Bohuslav Tabliccal, a pozsonyi evangélikus líceumnak egyszerre volt magyar, német és szlovák „önképzőköre”, s az egyes diákok olykor „származásuk” ellenére jártak a másik önképzőkörbe, Jókai Mór német nyelvet tanulandó volt Pozsonyban cseregyerek, más, német vagy szlovák ajkú gyermekek magyarok lakta vidékeken igyekeztek elsajátítani a magyar nyelvet. Igaz viszont az Európára tártság; nemcsak Bécs irányában volt nyitott Pozsony kapuja, értelmiségijei nem pusztán németországi egyetemeket látogattak, jóllehet Bécs közelsége a XIX. század második felében eléggé nyomasztólag hatott, de az európai kultúrát is közvetítette.

Pukánszky Béla értekezésének megkülönböztetett időszerűséget kölcsönöz egy 2001-ben megjelentetett Bratislava című, német nyelvű antológia, amelynek