Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - JUHÁSZ FERENC KÖSZÖNTÉSE - Ferenczy Viktor: Képtelen jegyzetek
Képtelen jegyzetek miért csupán szolgálója, nem foglya urának. A biccentésre gondolt, arra az oly gyakori, jellegzetes kis mozdulatra. A király parancsára lépett be a terembe.- Ha biccentek, azt jelenti, végeztesd ki - nagyon halkan beszélt, úgy általában csöndes, nyugodt ember volt.- De kit, uram?- Most elmehetsz!- A király nem szereti maga körül a dőzsölést - mondta a parancsnok katonáinak ha a tenyeremet kifelé fordítva intek, aki a király előtt van, azonnal vigyétek a vesztőhelyre.- És ha befelé fordítja a tenyerét? Az mit jelent?- Adja isten, hogy jelentsen valamit!- Ki kell végezni őket. Még ma! - mondta az őr, mindig ő beszélt, társai helyett is, ha arra került sor.- Mind a négyet? - kérdezte a hóhér.- Igen, a király így akarja. A király nem örült, ha kivégeztetett valakit. Szomorú volt minden biccentés előtt, és szomorú volt minden biccentés után is. Szomorú volt, ezért kivégeztetett mindenkit, és szomorú volt, mert mindenkit kivégeztetett. És szomorú volt azért is, mert kegyetlen volt, és kegyetlen is volt, mert nem bírta tovább elviselni a szomorúságot. Ez volt ő, a szomorú és kegyetlen király. Testamentum Egész életemben másra sem vágytam, csak egy húsz és harminc év közötti nőre. Nem érdekelt, milyen szemmel néznek rám az emberek, az sem, hogy jó vagy rossz-e, amit csinálok, megőrjített a szenvedély. Miközben öregasszonyok kacsintgattak hívogatón, s kislányok mosolyogtak rám szemérmesen, egyre csak ő járt a fejemben, Daphnisz Chloéája, az ezredeket átölelő Héra. Mit sem jelentett számomra a szőrtelen ágyék, legyen bár éves vagy százados, a bimbózó mellek, az ártatlanságában felülmúlhatatlan lélek. Nem ösztönözte fantáziámat a fogatlan íny barnasága, nem vágytam soha a májfoltos bőr - melyben ketten is elférnek - tartalmának kihámozására, a köldökig érő tömlők gyúrására. A tökéletes nő képe kísértett álmatlan éjszakáimon. Mikor mások a földi é- let nyújtotta megszámlálhatatlan örömökbe vetették magukat, én nem voltam képes követni példájukat. Amíg a többiek az iskolaudvarban rúgták a labdát, én elbújtam a bokrok mögött, a kerítés tövében, s kifelé, az utcára kacsintgattam, abban reménykedve, végre megpillanthatom „őt”, a létezésemnek értelmet adó ideál valamelyikét. Leselkedtem és vágyakoztam - mint egész életemben. Míg néhányan beérték azzal, ami még nincs, és azzal, ami már elmúlt, nekem ez nem volt elég. Én a hegység csúcsán éreztem jól magam, nem akartam sem
