Irodalmi Szemle, 2003

2003/8 - JUHÁSZ FERENC KÖSZÖNTÉSE - Pomogáts Béla: Az eposzköltő (esszé)

Juhász Ferenc köszöntése

Totális lírai univerzumot alkot eposzaiban. Ő maga is arról beszél, hogy a Gyermekdalokban a középkori katedrálisok architektonikus és szobrászati struktúráját követte; egyszerre épített szerkezetet és mintázott részleteket. így történik ez más lírai eposzaiban is. A nagyszabású alkotás két eleme: a szerkezet és a részlet a legszorosabban összefügg, mint építészet és szobrászat Chartres, Reims és Köln templomóriásaiban. A kettő egymás nélkül el sem képzelhető; a rózsaablaknak vagy a vízköpőnek a szerkezet ad funkciót; a szerkezetnek viszont a részlet ad életet. Ez a kölcsönösség érvényesül Juhász önéletrajzi és történelmi eposzaiban, vi- zionárius „hosszú verseiben” is: az eposzi kompozíció és a szintetikus poétika szervesen egészíti ki egymást, egymástól el sem választható.

Ez a költői koncepció és poétika természetesen együtt jár a költő és a költészet fogalmának átértelmezésével. Juhász Ferenc eposzait olvasva lenyűgöz a világról — az anyag természetéről és változatairól, az élő szervezetek felépítéséről és működéséről, a kozmikus jövendő „futurológiái” lehetőségeiről — kialakított költői kép gazdagsága, egyszersmind e költői kép látomásokat is átszövő tudományos hitele. Mindez elképzelhetetlen a rendszeres és szerves készülődés, a tanult- ság, a munka és az ismeretszerzés napi erőfeszítései nélkül. Juhász Ferenc azok közé az alkotók közé tartozik, akik mintegy előre megtervezik műveiket, s olvasással, jegyzeteléssel, módszeres tanulmányokkal készülnek rájuk. Egyik vallomásos írásában arról beszél, hogy a költőnek rendszeres munkával kell dolgoznia versein: „A költő gyűjtögető is, részletfaragó, erecskemegfigyelő, s minden anyagot, lírait és emlékezetit, történelmi* és természetit, lét-fejlődéstörténetit fölhalmozva esetleg évekkel előre elhelyezi egy mű vagy a művek adott helyén. S ez érvényes a művek egymásutánjára is.”

A magyar líra hagyományos költőfogalmát következésképp egy modernebb ideállal váltotta fel: az ihletettséget kiegészítette a készülődés, az anyaggyűjtés és a komponálás feladataival. Egy „filológus” következetességgel dolgozó „poéta doctus” hivatását választotta. Nem próféta, inkább látomásainak mérnöke akart lenni; olyan mester, aki a műhelymunka és a látomás kölcsönösségét, egymásra ható, egymást mozgósító lehetőségeit keresi. „A megtervezett költészet —jelenti ki

— olyan állandó ihletettség, amikor a világegyetem állandóan jelen van nyüzsgő létezőivel és elképzeltjeivel, gomolyogva és lobogva, s egy-egy részlet a kristályrend alkalmazkodási és szerkezeti törvényei szerint keresi helyét, megfelelési helyét a lét fán, valahogy úgy, ahogy a fejlődéstörténeti ábrázolásokon a létezés törzsfáján tűnődik egy-egy létező.”

„Megtervezte” költészetét: természettudományos-biológiai, anatómiai, fizikai, csillagászati és történelmi anyaggyűjtéssel készült verseire, mindaz érdekelte és foglalkoztatta, ami az emberi létet, a mindenséget és a történelmet megismerhetővé teszi. Innen eredt szokatlan természettudományos érdeklődése, ezért kerültek könyvespolcára az orvosi szakfolyóiratok, a tudományos kézikönyvek és lexikonok. Lehetőleg minden tudást össze akart gyűjteni, fel akart használni eposzaiban.