Irodalmi Szemle, 2003
2003/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: Nem lehet nem kommunikálni?!
KÖNYVRŐL KÖNYVRE szupraszegmentális nyelvi eszközeit vizuálisan, ábrán is elrendezik; tisztázzák a redundancia és entrópia fogalmakat és ezek funkcióját, majd elhatárolják a belső, személyközi, csoportos, nyilvános és tömegkommunikációs szituációtípusokat is. A második fejezet a közvetlen (szóbeli) kommunikációról szól. Az emberi megnyilatkozás valamely konkrét beszédhelyzetben, azaz retorikai szituációban jön létre. „A kommunikáló szubjektum önmaga mint központ körül érzékeli a folyamatosan változó tapasztalati világot. Tudatában, memóriájában egyre gazdagodó ismeretanyag halmozódik föl, ezzel egyidejűleg kialakul benne egy definiálat- lan, egyre markánsabb, lassan, de folyamatosan módosuló értékrend.” A kommunikáció tehát igen bonyolult folyamat, amelynek eredményessége több tényezőn is múlik, így pl.: a beszélő alkalmasságán, a beszéd alkalmasságán s a hallgató fogékonyságán; más tekintetben a valóságosan létező, az általunk óhajtott s az általunk létezőnek tekintett kapcsolatok megvalósulásán. A szerző több kísérlet alapján ad számot a kommunikáció hatásfokáról, amikor arról szól, hogy egy tízegységnyi információcsomagból az előadó legfeljebb nyolcat képes átadni, a hallgató ebből hatot fog fel, négyet raktároz el s kettőt képes továbbadni. Ezzel összefüggésben kap hangsúlyt a kommunikálók naprakész szakmai felkészültsége és az állandó gyakorlás, amelyek együttesen biztosítékai a sikernek. Meggyőző ismeretanyagot sorakoztat fel a következő alfejezet, amely a közvetlen kommunikáció beszédfajairól szól. A személyközi kommunikáció, legyen az két- vagy többszemélyes, összefüggő - közösen felépített - szövegfolyamatot eredményez, a társalgásban ugyanis a beszédhelyzetnek és a szerepviszonyoknak megfelelően egymás szövegét formálják a partnerek számuktól függően monológban, dialógusban vagy polilógban. A csoportkommunikáció cím alatt a társalgás és vita szövegszerveződését és szekvenciális elrendeződését, s műfajiságuk lényeges különbségeinek „listáját” olvashatjuk. A közéleti beszédfajták funkciójuk szerint sorakoznak fel a fejezetben, következésképp a tájékoztató funkciójú beszédek között megjelenik az előadás, az értekezés, a beszámoló, a korreferátum, a felszólalás, a hozzászólás. Mindezek műfaji jellemzőit s egymástól való elkülön- böződéseit tömören dolgozza ki H. Varga csakúgy, mint a meggyőző és esztétikai funkciójú beszédeket. Ez utóbbi alműfajait nyilván a részletezőbb bemutatásuk végett, illetve gyakoriságuk és kifejező sajátosságaik okán is aprólékosabban találjuk kidolgozva e fejezetben. A szóbeli kommunikáció technikájára vonatkozó ismeretanyag a beszédhangok képzésével foglalkozik, megcélozva a jól hallható beszéd minden idevágó normatív tényezőjét, azonkívül érinti a torzított változatokat s a beszéd zavarait is, mintegy figyelmeztetésül, de főleg azért, hogy tudatosítsuk, mely területeken szükséges a szakszerű beavatkozás és segítség. A nem verbális kommunikáció szerepéről: a megjelenés, a testmozgás, a gesztusok, a mimika, a tekintet, a térközszabályozás funkcionáltatásáról csupán egy rövid fejezetet olvashatunk. A téma részletekbe menő kibontását - véleményünk szerint - e (tan)könyv sajátos szerkezete és grammatizáló súlypontozása amúgy sem igen tűmé meg.
