Irodalmi Szemle, 2003

2003/7 - EZ IS A MÚLT... - Magyarics Ferenc: Háborús emlékeim (2.)

EZ IS A MÚLT.

a másikba kellett egy gyalogutat kirakni bazaltkockákból. így felmutattam a munkásigazolványom és 3 deci hagymaleves helyett 6 decit kaptam. Volt olyan, aki e- gész nap feküdt a pokrócon, de én jöttem-mentem, üzleteltem, amivel csak lehetett. A garázsok mellett nagy darab krumpliföld volt. Volt olyan őr, aki megengedte, hogy tíz fogoly kimehetett és szedhetett krumplit. Bejövet a szedett krumplit a másik tízzel meg kellett felezni. Egy délután jött a lágerba két vöröskeresztes nővér, azt mondták, Komáromból jöttek, Csallóközön át, és lehet náluk érdeklődni, amit tudnak, szívesen elmondják. Én kérdeztem, nem tudnak-e valamit a dunaszerdahe- lyiekről. Azt mondták, Szerdahelyen aránylag simán átvonult a front, csak a zsidó templom és a mellette levő épület kapott bombatalálatot. Mikor elmentek, jön hozzám egy katona. — Maga szerdahelyi, — kérdi. — Igen — válaszoltam. — Én meg vámosfalusi Cserkó vagyok, akiknek vízimalmuk van a Kis-Dunán. Végül kiderült, hogy én dolgoztam náluk, illetve az öregapjánál, akinek sírkövet és kriptát csináltunk a vámosfalusi temetőben, ami máig is ott áll.

Úgy három hét múltával jött egy orvoscsoport a lágerba, és kihirdették, hogy aki beteg, jelentkezzen orvosi vizsgálatra.

Én is jelentkeztem, habár akkorra a sebem begyógyult, de a karomat nem tudtam a fejem fölé emelni, sem az ujjaimat nem tudtam kinyújtani. így minden további nélkül kiírtak kórházi kezelésre. Másnap jött egy fehér kocsi, és bennünket egy kis falucskába, Zeiskoffenba vittek.

Október közepe táján jött egy orvosi ellenőrzés, és az ottlévők legalább felét kiírták, köztük engem is. Helyünkre Olaszországból hoztak sebesülteket, akiknek kezük vagy lábuk hiányzott. Aztán másnap, úgy október 20-ika táján jöttek az autók és vittek bennünket oda, ahonnan végeredményben elindultunk, Regensburgba. Ott már készen voltak azok a barakkok, melyeket a tavasszal kezdtünk építeni.

Egy alkalommal deszkáért mentünk teherkocsikkal északnak, a cseh határ felé. Rakodás közben az egyik katona már igen tudta, hogy ide a cseh határ már csak úgy 40-50 km. Ha meglépnénk, még az éjjel átmehetnénk a határon. Ahogy így beszélünk, egyszer csak megszólal az amerikai katona. — Fiúk, nincs valamelyiknél egy konzervnyitó? Én az enyémet nem találom. Mi csak elcsodálkoztunk, hát maga magyar, hisz akkor mindent értett, amit itt beszéltünk. Felőlem beszélhetnek, amit akarnak, aztán mondta, hogy az ő szülei magyarok, úgy vándoroltak ki, és ő már ott született, de otthon ők mindig magyarul beszélnek. A sok hitegetésből, vágyakozásokból végül mégis lett valami. Április derekán mindenkit hívattak az irodába, és megírták az elbocsátólevelünket, rajta az ujjlenyomatunkkal, ami még ma is megvan. Végre 1946. április 20-án reggel kiosztották az elbocsátóiga- zolványt. Kivittek bennünket az állomásra, ahol már ott várt a szerelvény, berakodtunk, és indulás haza.

Jöttek velünk az amerikai katonák is. Úgy délután 5 óra körül értünk be Dél-Komáromba, ahol az Igmándi erdőbe kísértek bennünket. Ez egy elszomorító