Irodalmi Szemle, 2003
2003/7 - EZ IS A MÚLT... - Magyarics Ferenc: Háborús emlékeim (2.)
EZ IS A MÚLT. hely volt. A föld alatti szobák, ahol csak egy kis ablakon jött be némi világosság, a folyosókon még nappal is villany világított. Ha valaki kiment az udvarra, nem látott semmit, csak a kék eget és körül mindenütt magas sáncok, csak a tavaszi szél fújt kitartóan és hordta az ember szemébe a port, amelyből nem volt hiány. Csütörtöki nap jöttünk be Komáromba. Másnap megkezdték a névsorolvasást, és akiknek a nevét olvasták, azok szakaszonként mentek ki az erődön kívüli épületbe, ahol a ruházaton kívül a katonai holmikat le kellett adni. Rengeteg fogoly volt ott, úgyhogy két napja folyt már a névsorolvasás, de még vasárnapra is maradtunk vagy kétszázan. Végre maradtunk már csak ötvenen, akinek a nevét kifelejtették vagy rosszul olvasták. Köztük én is. Végre valahára rendeződtek a nevek, és mi utolsó csoportként elhagyhattuk az erődöt és mentünk leszerelni. Úgy látszik, már a leszerelési irodán is elegük volt az ottlévőknek, mert nem is igen kérdeztek semmit, csak beírták, mit adunk le. Aztán kimentünk a komáromi állomásra, ahol az egész állomás üres volt, csak egy hevenyészett fabarakk volt ott, ahol a jegyeket adták ki, meg egy kis helység, ahova az eső elől behúzódhattak az utasok. Mi ugyan ingyen utaztunk, hisz pénzünk úgysem volt. Úgy tudom, este nyolckor indult a vonat és 10 órakor érkezett Szerdahelyre. Már idehaza voltam, amikor találkoztam az alsószeli Palkovics Gyulával, aki elmesélte, hogy egész április végéig ö együtt volt azokkal, akik megmaradtak az ezredből. Mígnem április végén azt mondták nekik, mindenki menjen, ahova tud. § mint kocsis, két lovával megindult hazafelé, és május derekán szerencsére haza is ért. Azt mondta, az volt a szerencséje, hogy az egykori cseh katonaképe vele volt, így felmutatta a régi fényképet, és mindenütt elengedték. Ő mesélte még el, hogy Baumann vezérőrnagyot a saját emberei agyoncsapták. Reviczky, már mint őrnagy megőrült. UTÓSZÓ Most, hogy a régi emlékek végéhez értem, megelégedést érzek, és hálát a- dok a jóistennek, hogy engem számtalan esetben, mikor már tényleg csak másodpercek vagy centiméterek választottak el a biztos haláltól, egy láthatatlan kéz mintha mindig megvédett volna. Ez az írás nem mese, ennek minden egyes mondata a valóságon alapult. Aki ezeket a történeteket figyelmesen olvassa, az mérleget tud vonni a 40-es évek nehéz, küzdelmes idejéről, és az iijúság mai lehetőségeiről. A kettőt talán egy napon sem lehet említeni. Ezért sugallja írásom azt is, hogy a békéért mindent meg kell tennünk, hogy az megmaradjon.
