Irodalmi Szemle, 2003

2003/7 - EZ IS A MÚLT... - Magyarics Ferenc: Háborús emlékeim (2.)

EZ IS A MÚLT..

Haza? Tán sohase! — felelte az egyik szőrös alak. Idejövet, még Regensburg előtt megálltunk egy percre egy kis faluban. Ott is ilyen sebesült magyar katonák voltak. Hát mit látok? Pados. Még sántítva, de már mankó nélkül. Igen megörültünk egymásnak, s kérdem őt, hogyan gongol vissza mindkettőnk sebesülésére. Na, minket akkor csúnyán becsaptak, mert nekünk azt mondták, hogy a hegyekből lejövő orosz és román katonákat kell összeszedni, akik feltartott kézzel jönnek a hegyekből, és hátrakísérik őket. Azért mentünk feléjük minden elővigyázat nélkül. Holott azok harcoló alakulatok voltak, de a szerencsétlenségünk mellett szerencsénk is volt, mert mind a ketten könnyen ott is maradhattunk volna, örökre. Aztán jöttek az amerikai katonák és mi mentünk tovább. Akkor láttam Padost utoljára.

A láger előtt nem soká álltunk, mert jöttek a katonák és bekísértek bennünket a tábor előtti lebombázott gyárépület egyik, még épen maradt részéhez. Majd átnéztek bennünket, nincs-e nálunk fegyver, borotva, kés vagy valami szúró eszköz. Akinél ilyesmi volt, azt mind bele kellett dobálni egy ott levő kiásott gödörbe. Aztán elvezettek bennünket egy drótkerítéssel körülzárt bokszba, ahol már ténfergett vagy 80-100 katona. A boksz egy teljesen kopár területen volt, sehol egy fa vagy bokor, csak a szél hordta a port. Ránk zárták a kaput és mi ott maradtunk. Egy erdélyi fiú volt a társam. így éjjelre az egyik pokrócot leterítettük, a másikkal pedig takaróztunk. Bizony a jó kórházi matracok után nem a legkényelmesebben ébredtünk.

Ebben a lágerben sem voltunk sokáig, kb. úgy nyolc nap múlva jöttek a teherautók, és bizonyos számú foglyot szállítottak tovább.

IRÁNY LANCHUT

Az autók Lanchutba vittek bennünket. Itt már nem a szabag éd alatt voltunk, hanem nagy autógarázsokban helyeztek el bennünket, égy ha esett az eső, valami volt a fejünk felett. Ami a kosztot illeti, az itt roppant kevés és sovány volt. Napjában kétszer kaptunk, legtöbbször szárított hagymalevest, de az is só nélkül volt. Én szerencsére az első napon konyhán voltam és loptam egy marék sót, ami itt kincset ért. Mivel a háborúnak még nem volt vége, mert Japánban még folytak a harcok, addig a foglyokat a németeknek kellett élelmezni. A garázsok betonpadlózatára hoztak bálázott szalmát, amit aztán szétszedtünk és azon feküdtünk. Szétszedéskor az apraja törek kirázódott és közte itt-ott lehetett látni búzaszemeket, amit aztán mint a tyúkok kapargattuk és a talált szemeket kiszedegettük. Egyszer majd egész nap kapargattam és estére összegyűlt 36 szem, amit aztán beletettem a szárított hagymalevesbe, nyílt tűzön megfőztem, tettem rá sót és egész jó vacsorám volt. Kenyeret 30 ember kapott egy kétkilósat, amit aztán úgy osztottunk el, hogy 30 kockára vágva mindegyikre tettünk egy számot, és a sapkából ki milyen számot húzott ki, azt a kenyeret kapta. Én jelentkeztem munkára, habár dolgozni nem tudtam, mert csak a jobb kezemet tudtam használni. Az egyik garázsból