Irodalmi Szemle, 2003

2003/7 - EZ IS A MÚLT... - Magyarics Ferenc: Háborús emlékeim (2.)

EZ IS A MÚLT.

állt. Aztán a katonák kezdték széplopkodni. Az egyik, hogy emlékbe, a másik is talált rajta valamit, amire éppen szüksége volt. így egy hét múlva a repülőgép úgy nézett ki, mint egy megkopasztott nagy madár. Az utak mentén az árkokban német autók, motorbiciklik és mindennemű jármű feküdt. Az amik ott hagytak mindent. Három nap elteltével jött valami 200 orosz fogoly, akik valahol erre voltak fogságban, és most az amik szabadon engedték őket. Az oroszok úgy látszik, a környék összes pálinkáját megitták, mert olyan kiabálást és mulatozást rendeztek az eddig csendes kis faluban, hogy jószerével még aludni sem lehetett. Az oroszok az út szélén talált autókra nagy vörös csillagokat festettek. Rárakódtak, és hangos nótaszóval, ordítozással hajtottak, mint az őrültek. A kellemes idő hatására többnyire az udvaron tartózkodtunk. Egyszer csak megáll egy katonai teherkocsi a kapuban. Két amerikai katona és egy tolmács jött. Az orvosok mindjárt jöttek ki.

Szervusz Laci, szólt a tolmács a főorvoshoz. Na, hány embered van kiírva, kérdi? Valami hármat vagy négyet mondott az orvos. A közelben tartózkodott egy anyaországi idősebb katona. Engem is írjon ki, szólt az orvosnak. Őneki egy szilánk a térdkalácsa alá fúródott, a seb már begyógyult, de a szilánk állandóan nyomta a lábát, és így sántított. No de, Vécsei bácsi, szólt az orvos, maga nem munkaképes. Ugyan, Laci, már ne kicsinyeskedj. Nem munkáról, hanem hazaszállításról van itt szó, nem lehet minden embert külön hazavinni, csoportosítani kell őket, hogy ki legyen a transzport. Mi-i-i? Hazaszállítás? Erre a szóra felbuzdultak a körülállók. Úgy, hogy utoljára tizenhatan lettek, akik mindenáron el akartak menni. Köztük voltam én is. A saját ruháinkon kívül kaptunk egy fél kenyeret és egy pokrócot. Ez volt a végkielégítés. Az orvos azért is ragaszkodott a betegeihez, mert fiatal házas lévén a felesége is vele volt, aki már az utolsó hetekben járt, mert kisbabát vártak. A lakásuk is megfelelő volt, itt laktak az iskolával szemben lévő papiakban. Ugyanis, ha nincs beteg, orvos sem kell.

Engem úgy segítettek fel a magas kocsira. Magyarics, ne menjen, fogadjon szót, szólt rám még egyszer az orvos. De engem már akkor nem lehetett visz- szatartani. Aztán elindult velünk az autó. Eleinte szólt a nóta, hogy: megszabadult a haláltól, hazavisz az útja. De ahogy fogytak a kilométerek, úgy halkult a nóta is, majd végül teljesen leállt. Csak néztünk egymásra. Egy kisvárosban az autó megállt. A szemben levő emeletes épület ablakaiból sebesült német katonák néztek ki. Nem szóltam semmit, de magamban gondltam, lehet, hogy jobb lenne ott. Ki tudja milyen helyre visznek bennünket. Lehet, hogy a többiek is így gondolkodtak, mert mindenki igen szótlan volt. Már jó délután járt az idő, amikor végre megállt velünk az autó, Regensburgban egy nagy fogolytábor előtt.

A REGENSBURGI TÁBOR

A katonák, akik a táborban voltak, mindjárt odasereglettek, hogy honnan jövünk, mit tudunk? De inkább mi kérdeztünk, hát már viszik a jónépet haza? —