Irodalmi Szemle, 2003

2003/7 - EZ IS A MÚLT... - Magyarics Ferenc: Háborús emlékeim (2.)

EZ IS A MÚLT.

egy kocsi bálázott leveles dohányt. A lisztet nekiadtuk a péknek, hogy a kenyerünk egy ideig biztosítva legyen. A dohányt meg vágtuk éjjel-nappal és szurkáltuk mindenhová, hogy ha bejönnek az amerikaiak, hát el ne vegyék. Május 2-án este ment el az utolsó német szakasz. Épp ott voltam a faluban, ahol sorakoztatták őket. Tán valamit rosszul csináltak, mert a német tiszt igen kiabált velük. Másnap reggel úgy 9 óra tájban bejött két SS-katona. Az egyikük sebesült volt. Az orvos, ahogy tudta, bekötötte, aztán elmentek, de azt mondták, őket élve nem fogja el senki. Volt köztünk egy pesti ügyvéd, aki tudott angolul. Úgy 10 óra körül az ügyvéd és a bür- germeister (polgármester) fehér zászlóval kimentek abba az irányba, melyről az a- merikaiakat várták. Tizenegy órakor jöttek az első amerikai katonák, gépkocsin. Majd utánuk jött a zöm. A polgármester háza ott volt közvetlen a kórház mellett. A velük jövő két amitiszt először oda és onnan mindjárt a kórházhoz jött. Mi, ott- lévők pattanásig feszült idegekkel vártuk, hogy mi lesz. De semmi sem történt. A két tiszt bejött a földszinti terembe, utána két orvos és a tolmács. Tisztelegtek, majd felszólítottak bennünket, hogy akinél van valamilyen fegyver, gránát vagy tőrkés, azt adja le az udvaron lévő két katonának. Az orvosoktól megkérdezték, van-e elegendő gyógyszer s mi hiányzik, aztán elmentek. Délután pár lövés is eldördült, u- gyanis egy német felségjelzésü kétmotoros gép egész alacsonyan a falu fölé jött és ott közelben egy tisztáson leszállt. Azt mondták, hogy angol pilóták szöktek meg vele. Nekünk három nap nem volt szabad az iskola területét elhagyni. Másnap délelőtt összetereltek az iskolával szembeni üres rétre vagy 150 német katonát. Azok mind hatalmas pakkokkal voltak. Szökdöstek, ki-ki hazafelé. A határban az utakon sokat lehetett látni. Az elfogott németeket az iskola előtti téren felsorakoztatták, a batyujukat leparancsolták, és őket az ott várakozó buszokba terelték és elvitték. A csomagokat nem őrizte senki, égy a civil lakosság megrohamozta és reggelre nem sok minden maradt ott.

Másnap az udvaron álldogálok és látom, az úton egy civil ember egy német tisztet kísér rátartott fegyverrel. A németnek a bal keze fel volt kötve, s aztán eltűntek a házak között. Kis idő múlva azt a tisztet kíséri két amerikai katona. Nem négerek, de olyan sötét bőrűek voltak. A civil már nem volt velük. Az iskola előtt mentek el, én meg ott álldogáltam a kapuban. A katonák ott megálltak, valamit beszéltek, és az egyik visszament. Mind a ketten tőlem olyan 3-4 méterre állhattak. Ahogy néztem a német tisztet, gondoltam, ez is hazaigyekezett, mikor elfogták. De vajon miért kísérték rátartott fegyverrel? Rövid idő után visszajött a másik katona és elkísérték a németet olyan 30-40 méterre, ahol éles kanyarja volt az útnak. Fent az árokparton egy öreg hársfa állt, akkor kezdett virágozni. A katonák mutatták a németnek, hogy álljon a fa elé. A német oda állt és ők kezdték őt célozgatni. Először azt gondoltam, biztos valamit nem akart kivallani és ijesztgetik őt. Egyszerre csak megnyitották rá a tüzet, a német először a fának, majd a földre e- sett. A holttest ott maradt, majd másnap egy civil lehúzta a csizmáját, és ott helyben elásta. A negyedik nap, amikor már kimehettünk, a repülőgép még mindig ott