Irodalmi Szemle, 2003

2003/7 - EZ IS A MÚLT... - Magyarics Ferenc: Háborús emlékeim (2.)

EZ IS A MÚLT.

be, mármint orosz. Lehet, hogy ott hagy, lehet, hogy belém rúg, vagy belém enged egy sorozatot. Ez már teljesen az egyéntől függ. Úgy 3 óra körül mondom az ott lévő katonáknak, hogy valaki elkísérhetne engem valami elsősegélyhelyre, mert már igen fáj a kezem. Az egyik azt mondja, itt egy ló befogva a szánkóba, a ház melletti nyitott pajta alatt. Ha nem lőtték agyon a lovat, ő elvisz engem. Ezzel indult is, hogy kinyissa az ajtót, ami a verendára nyílt. De nyomban be is vágta.

Az orosz ott ült a ház végében és tényleg pattogtak a lövések a ház oldalán. Már kezdett szürkülni, mikor az egyik katona átment a mellettünk lévő szobába, ahonnan be lehetett látni a faluba. Csúnya világ lesz még itt, mondja visszajö- vet, a falu felől jönnek a német tankok. Arra gondoltam, ha az oroszok rá találnak lőni a német tankokra, azoknak az lesz az első dolguk, hogy szétlövik a házat, a- melyben vagyunk. Innen menekülni kell, bárhogyan. Zubbonyom és köpenyem a nyakamba kötötték, odamentem az ajtóhoz és szép lassan, ahogy csak lehetett, kinyitottam. Amennyire tudtam, lehajoltam, és sikerült kijutnom az utcára. Lehet, hogy ismét szerencsém volt, az orosz vagy nem volt ott, vagy elaludt, de nem lőtt rám. Az utcán egymás után négy tank lőtt. Már közel voltak hozzánk. Az első tankban a német félig kint állt. Wo ist dér Ruszi? — kérdi. A katonák a kerítés mentén jöttek. A tankok kitértek, és mutatták, ott menjek, ahol ők a havat már legyúrták. Mikor az utolsó tankhoz értem, az első már megállt, és leadott egy lövést. Aztán nem tudtam, mi lett, mert iparkodtam minél előbb bejutni a faluba. Bent a faluban találkoztam két német katonával. Mutatom nekik a kezem, megértették, miről van szó, s elvezettek egy segélyhelyre, ami egy pincében volt. Ott ledobták az összetépett inget, majd deszkasínbe tették a karom, és gézzel átcsavarták. Majd mutatták, hogy most már elmehetek. Kimenve az utcára, igyekeztem minél tovább menni a falu azon szélétől, ahol szóltak a fegyverek, s robbantak az aknák. Ekkorra már besötétedett. Ahogy megyek az utcán, velem szemben egy csoport magyar tiszt jön. Megállítanak, igazoltatni akarnak, és megkérdezték, hogy hova megyek. Mondtam nekik, hogy sebesült vagyok. Ekkor bekísértek egy kapu alá, és villanylámpával megnézték, igazat mondok-e. A lámpa fényénél láttam, egy százados volt. Kérdem tőle, merre van a fősegélyhely. A fősegélyhely a szomszéd községben van, innen úgy három kilométerre. Ez az út vezet oda, mutatja.

Kérdem tőle, nem kaphatnék-e egy lovas szánt, ami legalább odáig elvinne. Fiam, mondja a százados, itt mindenki csak előre mehet, csak a sebesültek mehetnek hátra. Indulj útnak, isten segítségével, és vigyázz magadra. Aztán útnak indultam egyedül. Mikor elértem a falu szélét, ahonnan a tüzérség és a nehéz aknavetők lőtték a falu másik végét, túlhaladva rajtuk megfordultam, levettem a sapkám, és hálát adtam a jóistennek, hogy legalább részben megmenekültem abból a vérfürdőből, amiben részem volt. Ha nehezen is, de szerencsésen elértem a fősegélyhelyet, amely egy útszéli házban volt. Reggel felé kivittek az állomásra, ahol egy motoros vonatra feltettek bennünket, amelyen civilek is utaztak. A vonaton,