Irodalmi Szemle, 2003
2003/7 - BÚCSÚ OZSVALD ÁRPÁDTÓL - Fónod Zoltán: A szegénysors országútján találkoztunk... (búcsú a csurgói diáktársak és a kortársak nevében)
Búcsú Ozsvald Árpádtól za a várva várt híradást. A szenvedélyes sakkpartnert és az antikváriumokból a könyvgyűjtőt, olcsó füzetből verset olvas fel, naponta egy-két sorral bővebbet, hetente egy strófával gazdagabbat, nála a verset nem pillanatnyi ihlet szüli, hanem a lélek állandó, feszült figyelme, ahogy a szépre függeszti tekintetét. Könyvek sora és cikkek garmadája szegélyezi az életutat, gazdagságát és mélységét ősnyomtatványok búvárlata és ókori pénzérmék titkai biztosítják. így telik el az élet, s ahogy a költő Epilógus című négysorosában írja: „A révész arcát nem láthatod./ Csak hallgatod a surrogó szelet, / a homok csikorgását, ahogy a / csónak a túlsó, a végső partra ér.” Ozsvald Árpi, drága barátunk! Eljött a túlsó, a végső part, új helyzetet hoz, valamiféle átalakulást. A fizikai lét helyébe a szellemi lép, mindig is jeles híve voltál, amely ellenáll az időnek, mert a végtelenség, az örökkévalóság rokona. A költők ideje nem jár le, tovább folyik verseikben. Vannak, akiket nem feledhetünk, mert az emberiség önmagát felejtené el! Te ilyen vagy! Verseid nemcsak Téged képviselnek, hanem népünket is, immár a közös tulajdonunk. Amíg a magyar versnek élete lesz ezen a tájon, a Te költészeted fennmarad. Hiszen már régen ott a helye Hét évszázad magyar versei között. A mi emlékezetünk természetes, hogy nem ismeri a felejtést. Időtlenül közöttünk maradsz. Nyugodj békében, testvér! A szegény sors országútján találkoztunk... A csurgói diáktársak és a kortársak nevében Fonod Zoltán búcsúzott az elhunyttól Itt állok, másként nem tehetek! Nagy útra indultál, így nem maradt más számunkra, minthogy fájdalommal, megrendülve és mély szomorúsággal utolsó is- tenhozzádat mondjunk Neked, akit a Sors vagy a Gondviselés elszólított közülünk. Amikor néhány napja a kórházi ágyon, meggyötörve és az életedért küszködve utoljára láttalak, még pislákolt bennem, bennünk a remény, hogy hátha van visszatérés. Hátha van remény arra, hogy a „kegyelmi idő“ meghosszabbodjék. Ekkor még nem gondoltuk arra, hogy Kháron, az alvilág révésze, már ott ólálkodott körülötted, s ladikja a révben állt, hogy átvigyen a folyón. Oda a túlvilágba, ahonnan nincs visszatérés! A csurgói öregdiákok, régi osztálytársaid, valamint barátaid, kortársaid és sorstársaid nevében állok most itt, a koporsód mellett, a végső búcsú nehéz perceiben. Eljöttek jóbarátaid, egykori osztálytársaid, Szabó Lulu és Demján Jóska is, hogy az öregdiákok nevében ők is búcsút vegyenek Tőled. Több mint hatvan éve találkoztunk először. A szegénysors országútján jöttünk össze, amikor jótevő falusi lelkészeink tanácsára elindultunk Csurgóra, a Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumba, hogy egy tehetségkutató versenyen szerencsét próbáljunk. A református egyház támogatásának köszönhettük, hogy végül is írástudó ember lett belőlünk. Mint a mesék szegénylegényei indultunk neki, ta
