Irodalmi Szemle, 2003
2003/7 - BÚCSÚ OZSVALD ÁRPÁDTÓL - Fónod Zoltán: A szegénysors országútján találkoztunk... (búcsú a csurgói diáktársak és a kortársak nevében)
Búcsú Ozsvald Árpádtól pasztalatlan, kis gimnazistként, több száz kilométerre a szülőföldtől, az életnek, a nagy kalandnak. Hárman voltunk felvidékiek, ketten a Csallóközből, Te — hamisíthatatlan táj szólásoddal — a palócföldről. A 150 éves gimnázium szeptemberi tanévkezdésén Pál apostol Korinthus-beliekhez írt levelével indítottak bennünket útra: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!“ Éretlen, gyermeki fővel, (hisz alig voltunk tizenegy-tizenkét évesek), azt is hallhattuk: „Csodálatos, gyönyörű sereg vagytok... a barázdák fiai vagytok, a rétek és mezők illatát, a műhelyek és hivatali szobák levegőjét hozzátok ide magatokkal és a magyar sors gúnyái feketéllenek rajtatok...“ A gúnya igaz volt, annál kiábrándítóbb az a szöveg, hogy „aki magyar akar lenni, annak ma hőssé kell válni, mert itt ma csak hősök számára van élet és út“. Ekkor már nemcsak begyújtották a háború tankjait, hanem elszabadultak a „véres ostoba feneségek“ és a halál kaszált a frontokon, később a hátországban is. Olyan időket éltünk, amikor nemcsak a „vándor felhők sírták bele könnyeiket a hegyekbe“, hanem a magyar anyák is, az értelmetlen háború okozta fájdalmas emberáldozatai miatt. Ettől kezdve nyolc éven át, Somogyország, és benne Csurgó, a második szülőföldünk lett. Itt cseperedtünk felnőtté, itt környékeztek az első szerelmek, ifjú kalandok, bohóságok, és itt formálódott bennünk az az emberhit, erkölcs és magatartás, mely egy életen át megóvott bennünket a szélsőségektől, elfogultságoktól, egyoldalúságoktól. Később, a kisebbségi sors keservei közepette is, minden cselekedetünkben az emberség és az erkölcsi felelősségtudat volt számunkra a meghatározó. És ez a magatartás valahol abban a „katlanban“ ötvöződött, melyet a csurgói Alma Mater, a második édesanya jelentett számunkra. Örülni az életnek, az é- let megtalált igazának, értelmének erre tanított a somogyi „első oskola“, melyet először Csokonai emlegetett emlékezetes versében. Itt nemcsak a „fényes szelek“ idejét éltük meg, hanem Ady Endre költészete is itt vált napi szükségletté számunkra. És itt ismerkedtünk meg Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Németh László, Veres Péter, Babits vagy Kosztolányi, illetve Karácsony Sándor munkásságával. Olyan szellemi tartomány lett az irodalom számunkra, mely a nehéz helyzetekben is eligazított, irányt szabott, vagy a nehéz döntések idején számonkérően meredt felénk. Mert túlzás nélkül mondhatjuk: nehéz korszakban születtünk, sok „kísértő“ eszme leselkedett ránk. A legfontosabbnak azonban mindig az a tanítás bizonyult számunkra, melyet Veres Péter valahogy úgy fogalmazott meg, hogy megdögleni lehet, de rongyembernek lenni nem lehet. A „fényes szelek“, a politikai változások kezdetére esett eszmélésünk, társadalmat, szellemiséget újítani akaró lelkesedésünk. Úgy indultunk az életbe, mint „győztesek“, akik Ady igézetében nemcsak a „szabad hű tenger volt a lelkem“ gondolatát tudatosították, hanem a „Robogj fel Láznak ifjú serege“ igéit is. Ezt írtuk — nem véletlenül — még az érettségi tablóra is. Évtizedek távlatából is elmondhatjuk, játszottak velünk „nagy rendelések“, de megálltunk férfi módra, a hullámverések, a nagy számonkérések idején is.
