Irodalmi Szemle, 2003

2003/7 - BÚCSÚ OZSVALD ÁRPÁDTÓL - Gágyor József: A legkisebb csillag (vers) - Duba Gyula: Mélyről és messziről jött... (búcsúbeszéd)

Búcsú Ozsvald Árpádtól

dés, a teljes emberré válás vágyának sodró ereje. Mélyről és messziről jött, magával hozva vágyait és a Garam-menti táj mély lélegzetvételét. A nemesoroszi egyszerűséget és az anyanyelvért való szorongást, amely a nemes lélekben, amilyen az övé, csodás fényben képes megcsillanni. Nehéz világból jött, melyet mesék színesítettek és biztattak. Az emberi lélek legcsodálatosabb értéke, hogy megalázottsá- gában is a szépség vágyát követi, álmai vannak. Földközelségéből, talán nem is eszmék csalóka fényeit követve, hanem érzései parancsára felemelkedni vágyik s a magasba tör. Nemzedékével egyetemben ezt tette Ozsvald Árpád. Felemelte fejét és a magasba nézett. Tanult és tanított, szerkesztett és verset írt, intézmények létrehozásában vett részt, amelyek aztán munkával látták el őt. Sorsa és küldetése lett az önépítkezés! A nincs helyén és a semmi talaján felépíteni valamit, amire mindnyájunknak szüksége van. Ebben emberi nagysága s nemzedékéé, elfogadták és legjobb tudásuk szerint betöltötték a kor kihívását.

Költészetében olyan világ szólal meg, amely ma már nincsen. Mégsem halott világ, emlékeinkben s a versekben él. Hókucsmás házak és nagy bajszú parasztok, az udvar és az esti fejés, fekete ruhás asszonyok, szoknyájuk a hóba ér. Aztán balladás szekerek és a csordakút, rovátkák a reves kútkáván, a tó, melynek nin-csen alja és a golyó sebezte Szikince-parti füzek. Csodák és titkok arányai lengenek, köztük a mesék hőse, a legkisebb legény! Aki rossz erőknek kiszolgáltatott s küzdenie kell, de végül elnyeri a szép királylány kezét. Nincs ez a világ, de a költő verseiben életre kel. Felidézik a képekben és szimbólumokban élő érzések, szunnyadásából felkeltik a sorok közt parázsló gondolatok, élő pompájában elénk varázsolja a költői képzelet, amely a versnek formát adott. Nem érzelmi költészet ez, attól több benne a gondolat, de nem is gondolati líra, mert jóval érzékenyebb. Olyan költői hang, amely egységében éli meg az emberi létet és egyetemes érvénnyel fejezi ki. Néha azt mondták róla, csendes, halk szavú! Sosem volt az, csak nyugodtan erős és igaz! A hitelesnek nincs szüksége hangerőre, önmagában hordozza igazát! Az ő költészete a hit és bizonyosság hangja volt. Bizonyítja ezt az olvasói figyelem, amelyet mindig érezhetett. Szűkebb valóságunkról szólt, de a nagyvilágnak beszélt. Versvilága úgy tágult és növekedett, ahogy a tóba dobott kő nyomán a vízkarikák. A gyerekkori víziókat cédrusfa-álmok követték, a Háromkirályokat balladás hettiták és az Argonauták, verseit mítoszok és legendák szőtték át, mélyítve történelmi gyökérzetüket. Éles kaszák kútja tárult fel és „galambok szálltak feketében” a régi érzések felett. Az élet mélységét sugallta minden verssora, az érzések nemességét és az emlékezés szükségének pátoszát. És az út végének látomását! Feledhetetlen Diorit című négysorosa: „Feketén, mint a kelta kardok,/ sötét erdőben vadkant hajtok,/ mire leszúrtam, hajam ősz lett, / nem várt rám forrás - csak egy könnycsepp.”

Ahogy törékeny alakját látjuk életútján, az élet értelmét juttatja eszünkbe. Az írót, akivel reggel együtt dolgozunk a Carltonban, a munkatársat és barátot a Hét szerkesztőségében, elképzeljük őt regényéből, a „kis postást”, ahogy meghoz