Irodalmi Szemle, 2003

2003/7 - Duba Gyula: Szerelmes földrajzom (2.) (esszé)

Szerelmes földrajzom (2.)

esik. A háború utáni nehéz években elűzött, nagyrészt Budapestre kerülő értelmiségünk jelentős részt vállalhatott a demokratikus gondolkodás és toleráns politikai szemlélet kialakításában. A Felföld üzenete a magyar közgondolkodásba épült. Első köztársaságbeli irodalmunk alighanem többet hitt, mint bizonyított, lelkesebben dolgozott, mint valóban „alkotott”, sajátos helyzetéből következően kedvelte a jóhiszeműen fennkölt s ezért naiv, szépen hangzó erkölcsi fogalmakat, hittel teli jelszavakat. Abban az időben Illés Endre írt róluk súlyosan elmarasztaló ítéletet, erősen alábecsülve a szlovenszkói írás értékét, talán hitelesebb lehetett volna, ha azt mondja: megüti a pesti középszer mértékét s egyes vonásaiban eredetien felfigyeltető! Mert megütötte, mert felfigyeltető volt! (Itt most csupán Fábry Zoltán magyarságvédő munkáit említem, amelyek időtállóak és rendkívüliek!) Ezért tűnhet fel Fábry látlelete elfogadhatónak, bár talán elfogultan túlzónak: „Halott centrum. Tehát: éledő perifériák.”

Cs. Szabó László a „szerelmes földrajz” fogalmazója és Szabó Zoltán, annak általánosítója szenvedélyes utazók, amikor a világot járják, a „hazából” keltek útra és oda térnek vissza. Ahol élnek, ott van a haza, s ott él a magyar nemzet! Akik azonban elszakadtak, nem utazhatnak úgy, ha egyáltalán utaznak, tudják, hogy a haza nem ott van, ahol ők, hanem valahol máshol. Sokat megéltek s még többet gondolkodtak, hogy meghatározzák létük összetevőit és tudatosítsák sorsukat. Hogy önazonosságukra találjanak. Kijussanak a huszadik századi csapdából, a magyar süllyesztőből kiutat találjanak. Hogy új nemzeti értékeket és európai lehetőségeket leljenek. A felföldi történelem szellemi mintákat és patrióta életérzést kínált számukra, közvetlenül nyújtva a népekkel való együttélés hiteles tapasztalatait, s mindez a magyar sorskérdések szélesedő és mélyülő átélését jelenthette. Amikor a második világháború után újjászülető irodalmunk megtartó és célmutató értékeket keresett, nem véletlenül lelte meg az anyanyelv és a szülőföld emberközelségét. Természetesen érezte meg a falu és a táj érzelmi és értelmi jelentését. Miközben egyre óvatosabb a haza és a nemzet fogalma iránt! Tőzsér Árpád első kötetében számos olyan négysorost, helyi képet és lírai utalást találunk, amelyek egy-egy tájelemet költőivé emelnek és metaforává nemesítenek, szinte filozófiai értékké avatva - mint Ozsvald is - köti költészetét a valósághoz.

A kezdet kezdetén a szlovákiai magyar költő önmaga szerény „pátriáját” é- pítgeti. Törekvései gyökérzetét valóban egészen Balassinál kereshetjük. Meggyőződésem, hogy a felföldi szellemiség gondolata nem csupán nemes illúzió, hanem igaz gondolat is! Alkalmas kutatásokkal bizonyítani lehetne! A régiónak természetes és emberi vonásai örökletesek lehetnek, amennyiben a jelent a múlt is formálja, és a táj s történelem meghatározza az embert. Felemelő élményünk, hogy őseink emlékét, erényeik és hibáik üzenetét megidézhetjük! Kissé talán merészen ilyen kérdést is feltehetünk: miért ne lennének a tájnak „génjei”, amelyek áthagyományozódva az utódokra - örökletesek?!

Mintha az idő ilyen feltételezéseknek jobban kedvezne, mint azelőtt. Mintha