Irodalmi Szemle, 2003

2003/7 - Pomogáts Béla: Rákóczi alakja a szépirodalom tükrében (esszé)

Rákóczi alakja a szépirodalom tükrében

met volt kénytelen írni: Egy öreg rabszolga keserve Pompejus sírja fölött. Ez a hexameterekben írott költemény azt a kényszerű feledést rója meg, amely a távoli török földön nyugvó fejedelem emlékének az osztályrésze lett: „Árva hazád tiltott nevedet nem zengheti többé. / Vaj ha ne érezd ezt a súlyos földnek alatta, / S hogy fejedelmi porod nincs emlékezve, ne tudjad: / ím élő emlék vagyok én, bú rajtam az írás, / És ha magyar tán még e gyászos földre vetődik, / Elmondom neki: »Itt nyugszik fejedelme hazádnak, / Számkivetett onnan, mert ma vala benne szabadság.«

A fejedelem és a függetlenségi háború kultusza az 1843-1844-es reformországgyűlés idején, majd minden korábbinál teljesebben és tudatosabban az 1848- as forradalom napjaiban bontakozott ki, nem véletlenül, hiszen a nemzet szabadságának és az ország megújulásának politikai és szellemi stratégiája mindenekelőtt Rákóczi emlékében és példájában talált igazán támaszra. A fejedelem politikai örökségének nagyszabású költői recepciója elsősorban Petőfi Sándor tudatos Rákóczi-kultuszához köthető, ennek első megnyilvánulása a Szent sír című költemény 1847-ből, ez Vörösmarty imént idézett verséhez hasonlóan mutat rá arra a nemzeti felelősségtudatra, amelyet a fejedelem távoli sírjának kellene felkeltenie, egyszersmind a költő, azaz önmaga feladatául szabja a hiteles emlékezést: „otthon már nevét is / Alig ismerik; csak / Egy emlékszik rája, / Egyedül csak egy... a / Költő, a szabadság / Ez öröklámpája.”

Petőfi gondolkodásában ettől kezdve Rákóczi neve és a szabadság eszméje teljesen egybeforrott. 1848. április 21-én a következőket jegyezte be naplójába (a- mely a pesti forradalom számos eseményét rögzítette): „Nagy péntek napja! Röpülj át 113 esztendőt, emlékezetem, röpülj le a Balkán havasokon túl déli Törökországba a Propontis partjára, vidd magaddal a könnyet, mely sötét szárnyadra esett szememből, s hullasd azon férfi kezére, aki akkor és ott szűnt meg élni. Ez nagy férfi volt és az ő keze szent; megszentesitette a szabadság kardja, melyet évekig villogtatott. Mennyit küzdött, mennyit küzdött! De sikeretlenül, mert várhatni-e ott sikert, hol a barát áruló s a haza részvétlen? Kiesett kezéből a kard, s a hősbül földönfutó lett, és mig otthon csalárd barátja a hazaárulás dúsgazdag díjából lakomá- zott, addig ő a száműzöttségben ette a kegyelemkenyeret. Ma száztizenhárom esztendeje, hogy meghalt, s vajon van-e széles e hazában, széles e világon kívülem ember, kinek eszébe jut, hogy a mai nap e hős halála napja? Oh Rákóczi!...”

Hasonlóképpen beszél az elfeledett rodostói sírról az ugyanezen a napon keltezett Rákóczi című költemény, amely a márciusi események után született forradalmi versek -A szabadsághoz, Föltámadott a tenger, A királyhoz, Készülj, hazám, Megint beszélünk s csak beszélünk. A király és a hóhér - között idézi fel a függetlenségi küzdelem vezérének dicsőséges emlékét: „Hazánk szentje, szabadság vezére, / Sötét éjben fényes csillagunk, / Oh Rákóczi, kinek emlékére / Lángolunk és sírva fakadunk! / Az ügy, melynek katonája voltál, / Nemsokára diadalmat űl, / De te nem lész itt a diadalnál, / Nem jöhetsz el a sír mélyiről.”