Irodalmi Szemle, 2003
2003/7 - Pomogáts Béla: Rákóczi alakja a szépirodalom tükrében (esszé)
Pomogáts Béla Ányos Pál is, aki a jozefinista politika ellenfele volt, 1784-ben pártütőként mutatta be Rákóczit, akinek „pártos népe templomokat rabolt, / S ezért nem engedte az Isten hadának, / Hogy szabadítója legyen hazájának”. Rákóczi emlékének felelevenítése és a Rákóczi-kultusz kialakulása csak a 18. század utolsó éveiben következett be, midőn II. József halála után, természetes visszahatásként a császárnak a magyar nemzeti öntudatot és intézményeket korlátozó rendelkezéseire, a nemzeti érzés valóságos reneszánsza kezdődött meg. Még az uralkodó életének végső napjaiban Bécsből Budára szállítják a Szent Koronát, és az új uralkodó: II. Lipót Budára, majd Pozsonyba összehívja a magyar országgyűlést. A fellelkesült nemzeti érzés következménye az újjáéledő Rákóczi-kultusz is: országszerte terjed a Rákóczi-nóta, a megyegyűléseken lelkes szónoklatok emlékeznek meg a hosszú évtizedeken keresztül elfeledett fejedelem hősies küzdelmeiről, és természetesen a függetlenségi háború vezérének kultuszát szolgálja Mikes Kelemen leveleinek imént említett közreadása is. Az első költő, aki Rákóczi Ferenc hősi egyéniségét mintegy történelmi példaként állítja a nemzet elé, Kölcsey Ferenc volt, aki 1817-ben írott Fejedelmünk hajh című versében idézte fel Rákóczi és Bercsényi alakját (a vers címe eredetileg, mint Waldapfel József 1935-ben megállapította, Rákóczi hajh, Bercsényi hajh volt, a költő a cenzúra szorításában változtatott ezen). A költemény gyászos szavakkal indul: „Fejedelmünk hajh! Vezérünk hajh! / Magyartok gyászban ül, / Még leng a szellem tőletek, / s már lelke sem hévül.” Mégis a jövőbe vetett bizalom érzésével fejeződik be, egy ígéretes új korszaknak mintegy beköszöntőjeként: „rohan mint ár, a győzelem / Keletről nyugatig, / A lánca zúg, a lobogót / Magas szellők viszik, / S ledőlt országok hamvain / Egy szép hon támad fel, / Mely lelket tölt, mely szívet ráz / Neve zengésivei.” Kölcsey már a bontakozni kezdő nemzeti megújulás történelmi példájaként tekintett vissza Rákóczira. Zolnai Béla Rákócziról írott életrajza állapította meg, hogy a Rákóczi-nóta szövege minden bizonnyal a Himnusz tragikus hangoltságára és néhány sorára is hatott, annak ellenére, hogy abból a nemzeti Pantheonból, a- melyben jelen van Árpád, Hunyadi János és Mátyás király, minden bizonnyal politikai megfontolásból, hiányzik a fejedelem alakja. Mégis, mondja Zolnai, a Rákóczi-nóta sorai „mintha belecsengtek volna Kölcsey fülébe, mikor a Hymnus első strófáját és záróakkordját írta: »Jaj, régi szép magyar nép, / Az ellenség téged miként szaggat, tép«. És a nemzeti imádság hátteréül - folytatja Zolnai - lehetne- e zivatarosabb századot odaképzelni, mint a kuruc-labanc visszavonás reménytelen korát? A Bujdosóét, aki szertenézett s nem leié honját a hazában.” Rákóczi emléke és példája - az 1790-es évek viharzó nemzeti felbuzdulásának lanyhulása után - lassanként vált ismét a magyar közélet, a magyar irodalom alakító tényezőjévé. Mutatja ezt az, hogy Vörösmarty, aki egyik ifjúkori zsengéjében (Rákóczi Bercsényinél Lengyelországban) már kísérletet tett a fejedelem alakjának felidézésével, 1826-ban keltezett Mikes búja című verse fölé a következő cí
