Irodalmi Szemle, 2003

2003/7 - Bárczi Zsófia: Patkányok (novella)

Patkányok

hetett mást, tovább kellett mennie. Nekilendült hát újra, riadtan és ugrásra készen folytatta útját, s a fiúkat megcsapták a testéből áradó félelem hullámai; minél közelebb ért, annál erősebben érezték, szinte már tapinthatóan, és amikor lecsaptak, talán nem is a kicsiny test köztük elsuhanó árnya vonzotta magához a hegyes botokat, hanem a félelem mágneses erőtere. A test megrándult, a lény földöntúli, elnyújtott vonítást hallatott, aztán vonaglása ritmusában hörgött és nyekergett tovább, mintha nem is élőlény lenne, hanem valami pokolszülötte. A kín hangjai egyre mélyebbről törtek elő, s ahogy a rángatódzó test sejtjeit maga alá gyűrte a fájdalom, úgy áradt szét a fiúkban a jóleső izgalom, elseperve a tikkasztó nyári hetek letargiáját. Pár perccel később már diadalmasan törtettek a bejárat felé, a nap első sugarai akkor űzték el a sötétséget, mikor kiléptek a résen, élükön a vezérrel, akinek a botjára tűzve még mindig ott vonaglott a vértől iszamos test. Egy darabig érdeklődve figyelték haláltusáját, aztán megunták. Az öregember ablaka előtt a vezér a földbe szúrta a botját. Ki-ki hazatért, hogy erőt gyűjtsön a következő éjszakára.

Az öreg korán ébredt aznap. Egy kis hajnali friss levegő reményében már reggel ötkor kitárta hálószobája ablakát, de a levegő most is állt. Lent, kétemeletnyi mélységben, mintha mégis mozgott volna valami. Először egy darab rongynak vagy gyűrött újságpapírnak nézte. Dohogva kitotyogott a konyhába a szemüvegéért, de nem találta a szokott helyén. Aztán eszébe jutott, hogy talán az ágya mellett hagyta, mert előző este, mielőtt lefeküdt volna, még olvasott pár oldalt. Visszaballagott hát a hálószobába. A szemüveg ott hevert a poros éjjeliszekrényen. Az öregember az orrára biggyesztette, és visszacsoszogott az ablakhoz. Addigra a lakótelepen már elömlött a nappali világosság, ám hiába erőltette a szemét, ebből a távolságból nem tudta megállapítani, hogy mit lát. Közben a dolog szinte mozdulatlanná merevedett, már csak itt-ott futott át rajta könnyű remegés. Az öregemberben feltámadt a kíváncsiság. Vette a házikabátját, belebújt a félretaposott sarkú papucsba és hívta a liftet. Az utcákon még mindig nem járt senki. Lassan odacsoszogott a dologhoz, és kíváncsian közelebb hajolt. Aztán hátrahőkölt az iszonyattól. A bot végén rángó, földhöz szegezett dolog egy anyamacska volt. Még élt.

Este a fiúk újra összegyűltek a panelház bejárata előtt, hogy együtt induljanak portyázni. Aznap későbben érkezhettek, mert az öreg már visszafelé tartott esti sétájából. Megtört volt és töpörödött, mikor észrevette őket, egy pillanatra meg is torpant, aztán mégis áthaladt közöttük. A gyerekek egyike egy szemvillanásnyi időre kinyújtotta a lábát, és már kapta is vissza. Az öregnek ennyi is elég volt, hogy elveszítse az egyensúlyát. De mielőtt elterülhetett volna a kövezeten, a vezér a hóna alá nyúlt, felsegítette. Egy pillanatra összenéztek. Az öregember motyogott valamit, aztán remegő térdekkel elvánszorgott a bejáratig, és eltűnt mögötte. A gyerekek tisztes távolból követték. Az öreg attól kezdve nem járt esténként sétálni.

A fiúk aznap éjjel aránylag gyorsan megtalálták az anyamacska vackát. Az é- hes kismacskák nyivákolása vezette őket nyomra. Hárman voltak, fehér-fekete föl-