Irodalmi Szemle, 2003
2003/7 - Bárczi Zsófia: Patkányok (novella)
Bárczi Zsófia tosak, csak az orruk rózsaszínlett a meggyújtott rongyok fényében. Velük sietve, mintegy mellékesen végeztek, meg se várták, amíg teljesen elégnek a rájuk dobált benzines ruhák között. Türelmetlenül folytatták portyájukat az egyformán szürke folyosók útvesztőjében, maguk sem tudva, hogy mit keresnek. Pár napig nyugtalanul kóvályogtak, mellékfolyosókat kutattak át, vagy csak üldögéltek szótlanul a sötétben, hátukat a langyos falnak támasztva. Aztán egy este felosztották maguk között a labirintust. Egyesével indultak járőrözni, egy darabig együtt haladtak, aztán minden fordulónál levált a csapat egy-egy tagja. Egy darabig még hallották egymás távolodó lépteit, mielőtt beleolvadtak volna a thészeuszi magányba. Nem sokat vártak az éjszakától, hiszen ismerték a pincerendszert, jobban mint a saját tenyerüket. Hajnalban mégis meglepetésre virradtak. A legkisebb kölyök, az, amelyik az ö- regembert is elgáncsolta, lihegve érkezett vissza a bejárathoz. Ki se lépett az árnyékból, csak intett, hogy a többiek kövessék. Nekivágtak a pirkadat fényében derengő folyosóknak, egy darabig ismert útvonalat követtek, aztán az elöl haladó fiú letért jobbra. A többiek egy pillanatra megdermedtek. A pincének ebbe a részébe épp csak benéztek, talán a labirintus felfedezésének másnapján, azóta kerülték, azaz, inkább nem vettek tudmást a létéről. A falak frissen meszelve, fehéren ragyogtak a reggeli fényben, ami zavartalanul áradt be a folyosóvégi üvegablakon. A járat közepe táján, balra, a farácsos rekeszek után zöldre mázolt pléh- vagy vasajtó védett egy számukra ismeretlen helyiséget. A fiúk idegenkedve nézegették a vaspánton függő lakatot, aztán mintha vezényszóra tennék, sarkon fordultak, és visz- szabandúkoltak a szürke,'félhomályos folyosókon át a kijárathoz. Alkonyaikor feszítőkkel felszerelkezve tértek vissza, gyorsan maguk mögött hagyták a labirintus unalomig ismert járatait, csak akkor lassították le lépteiket, mikor felködlött előttük a holdfényben fürdő folyosó. A vezér elfintorodott, majd akárha zavaros vízbe taposna, tett egy óvatos lépést előre. Megállt, körbeszimatolt, várt egy keveset, és csak mikor nem történt semmi, intett a többieknek, hogy kövessék. A kis csapat gyanakodva haladt a zöld ajtó felé, a feszítővasakat védekezően nyújtották maguk elé. Mikor odaértek, újra mozdulatlanná dermedtek, még a szívük dobogása sem hallatszott, csak a szemük parázslott a sötétben sóvár fénnyel. A vezér újra körbeszimatolt, de nem érzett semmit. Egy darabig még fülelt, ám csak a csend ismerős, barna szöszözését hallotta. Óvatosan felemelte a kezét, megérintette az idegen anyagot. Az ajtó langyos volt és sima, ahogy végighúzta rajta az ujját, érezte a felkent festékréteg egyenetlenségeit. Kitapogatta a pántot, alányomta a feszítőt, de a vas nem engedett. Egy másik fiú is mellé állt, már ketten feszegették a fémet, lágy, szinte gyöngéd mozdulatokkal hatolva egyre mélyebbre az ajtó és a vaspánt között megnyíló résbe, mígcsak egy fémes csendülés nem jelezte, hogy a zár megadta magát. A lakat tompa puffanással ért földet, és a csapat előtt feltárult az ostromlott terem. A helyiséget különböző vastagságú csövek szelték át, legtöbbjük a plafon alatt
