Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Gál Sándor: Utórezgések (2) (napló)
Utórezgések E gondolatbéli felkészülésben azonban nem a „meg kell tenni” mikéntje és hogyanja emelkedett igazi gondként elém. Mert valahogy csak megleljük a rá való megoldást. Hanem ahogy rendezni kezdtem magamban, hogy mit, s hová, egyszeriben az a gondolat — de inkább tény — állított meg, hogy egy ilyen házban az évek, évtizedek során micsoda irdatlan mennyiségű felesleges (?) kacat gyűlt össze. Amiről annak idején, valamikor a zajló időben azt gondoltuk, egyszer talán még jó lesz valamire; sőt még most is azt gondoljuk róla, holott soha semmire nem lehet már használni e lomhalmazt, vagy inkább: lomhalmazokat. Aztán — továbbélve a majdani megoldandókat — azon tűnődtem, hogy az emberben — minden egy emberben — hasonló módon gyűlik fel rengeteg élmény, emlék, esemény, amelyről ugyancsak úgy hitte, hittük, hogy valaha, valamikor majd valamire felhasználhatjuk. Aztán kiderült, hogy se haszna, se értelme nem volt sem a felhalmozásnak, sem a tárolásnak. S ahogy a házban lévő lomokat, ezt se távolítjuk el. Mert hátha jó lesz valamire ez a szellemi kacat... * * * Egy fecske ficsereg a garázs melletti póznán. Feltehetően boldog gondtalanságban éli a mai napot; hőség nem bántja, éhség nem gyötri, s az ég is tiszta felette. Lehet, hogy ettől a ficseri fecskenóta, a reggeli madárhimnusz, a láthatatlan, de bizonyára létező derű. Az élet minden reá háruló feladatát végbevitte immár ez a fekete frakkos légi ragadozó. Fészket rakott, kiköltötte tojásait, felnevelte fiókáit — láttam, ahogy repülni tanította az ifjú fecskenemzedéket... Tiszta, világos, egyértelmű ez az egész genetikai rend. Kicsit irigylem azt a természet adta biztonságot, amelyet egyetlen erő irányít: a megmaradás ösztöne. Rajta kívül nincs semmi elvégzendő föladat, se kötelezettség. Ezen töprengve szánandó emberi mivoltom gubancai kezdenek előtünedezni: hogy dolgoznom kéne, írni, mert vállalásait az emberfiának illene teljesítenie. A különfeladatokat! Amelyek nem a létezés függvényei, hanem az ember csinálta társadaloméi. De: mit ér az egész?! Nem különb és szebb is ennél az öntudatlan fecskevalóság reggeli áradása?! * * * Hihetetlen, de a növekvő — vagy fogyatkozó? — időben minden leegyszerűsödik. A belső mozgás, a biológiai, fiziológiai folyamatok ugyanúgy, miként a kinti világ mozgása-zajlása. Feltehetően ez annak a következménye, hogy a korábban bonyolultnak hitt világról kiderült: csak azért láttuk bonyolultnak, mert igazi lényegét nem ismertük. Valamit eltitkolt előttünk a természet ifjúságunk idején, hogy vénségünkre e titok szépségével megajándékozzon. Sokra ugyan már nem megyünk vele, mégis jó, hogy van, aminek tudása nyugalmat sugároz: már látható a belső végtelen. * * * Mitől van, s miért, hogy néha az ember úgy érzi magát, hogy üres, akár a kirázott liszteszsák? Holott a délelőtt most is tele van fénnyel, madarakkal, levélzizegéssel, amiként tegnap vagy tegnapelőtt. Ilyenkor mintha nem is élnék. Lehetséges, hogy vannak időszakok, amikor a homo sapiens visszaminősül — visszasüllyed? — a legrégibb embervegetáció szintjére. Hogy csak a táplálkozás — vagy még az se — és a szaporodás ösztönvalósága uralkodik el
