Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - TALLÓZÓ - Borbély Szilárd: Hét elfogult fejezet a magyar líráról (A Nobel-díj után)
TALLÓZÓ Tolnai Ottó költészetében jelent meg, egyúttal egy meglehetősen más költői szerepfelfogást képvisel. A nyolcvanas évek második felében a költői szerep familiarizálását és az új nemzedéki idolokhoz való hozzáillesztését leghatékonyabban Kemény István kezdeményezte, majd az Utas és holdvilág reszentimentjét szubkulturális vonatkoztatási rendszeren belülről értelmező Térey János. Egészen más indíttatású volt Vörös István vagy Háy János ugyanekkor induló költészete. Mindkettejüknél a metafizika poétikája nyelvi eseményként jelenik meg, és a költői invenció a nyelv megelőzöttjeként is funkcionál. Szuverén és nagyon hamar karakteres nyelvű, valamint erős személyes jelenlétű alakja lett a kilencvenes évek magyar lírájának Kukorelly Endre. Magányos jelenség volt annak ellenére, hogy közege a jelentések társas világa. Lírája talán leginkább a Mészöly-próza nyelve felől vált mondatkarakterűvé. Vélt túlértékelése és túlreprezentáltnak tartott jelenléte ellen a kilencvenes évek végén megszerveződő új nyilvánosság fórumai és szereplői támadást indítottak (Ágoston Zoltán: „Ifjabb csikóbb poéták...” Vázlat a fiatal irodalomról, Alföld, 2001/2.). Ebből a rövid és elfogult vázlatból annyi mindenképp kirajzolódik talán, hogy az élő irodalom megítélésének és hatékonyságának része a költői szerep képviselete, vagyis az a mód, ahogy a nyilvánosság tereiben megalkotódik a közvetíteni kívánt és a „költőről” kialakítható kép. A költői szerep reprezentánsa természetesen nem a fizikai személy, hanem az irodalmi rendszert befolyásolni kívánó jelentések együttese. A maszk megalkotása mellett a költői szöveg is az egyén elfedését szolgálja. Amikor a Weöres Sándor-i indíttatásokat is követő Kovács András Ferenc líráját a kritika értelmezi, könnyedén fordul a persona, az alakváltás, a maszkok megalkotásának döntő mértékben szerzőelvű kliséihez. Pedig meglehet, hogy a világok textuális megsokszorozásáról van inkább szó. Ebbe az értelmezési keretbe beleilleszthető a radikális archaizálás is. A lírai hang egységképzetének felbontása, a szubjektum megsokszorozása, a prozopopeia eszközének alkalmazása, a szerzői nevek olvasást vezérlő jelenléte mind a textualizálást, a műfaj és az intertextus kódjainak alkalmazását szolgálja. A lírával ellentétben a próza mondatszintű idézést alkalmaz. A próza az idézet helyét felismerhetővé teszi, szemben a lírával, amely — bizonyos értelmezők szerint — mindig már eleve idézetként olvasandó. Az idézés sokszor rejtett, nem személyhez, hanem személytelen rendszerekhez köthető volta az indivudális vagy kollektív sors tanúsítása felől a nyelv esetleges, ám rendszerbe tagozódó volta felé vezet. Meglehet, hogy a líra új korszaka felé is. (A líra mint kritika) De természetesen nem hiszem, hogy Kertész Imre Nobel-díja az akadémiai irodalomtörténet újraírását halaszthatatlan munkává tenné, hisz van azzal így is épp elég feladat (Szegedy-Maszák Mihály: Kísérlet az újraértelmezésre: az Akadémiai Irodalomtörténet, Alföld, 2001/5. 39-50.). És természetesen azt sem gondolom, hogy a magyar irodalmi kánon most hirtelen lelepleződött volna vagy tarthatatlan és igazságtalan volna, és méltatlanul emelne magasra
