Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - TALLÓZÓ - Borbély Szilárd: Hét elfogult fejezet a magyar líráról (A Nobel-díj után)
TALLÓZÓ irányzatokat és alkotókat, míg másokat ugyanilyen méltatlanul mélyen alulértékelne. Nemcsak azért, mert nincs ilyen mérce a kritikusok kezében és ilyen hatalommal nem rendelkezik egyetlen intézmény sem, hanem azért is, mert bár elismerten jelentős ereje van a kánont felügyelő kritikának és az irodalom más intézményrendszereinek, de a díjak, még oly jelentős díjról legyen is szó, nem szokták hosszú távon meghatározni az irodalomértést. Mióta a műfajtörténeti átrendeződés a lírát leválasztotta az alkalmi, illetve a tanító műfajokról, és a műnemi hármasság jegyében a prózai és a drámai forma mellé helyezte, azóta nemcsak azonosította a verses formával, hanem lassan az irodalmi beszéd kitüntetett területévé avatta. A líra az irodalmi rendszer kritikájává vált. A magyar líra alakulástörténetének eddig körvonalazott formája az elmúlt két-három évtizedben a költészetet a magyar irodalmi hagyomány kritikájává avatta. Egyrészt még mindig a megosztottság jegyében olvassa a kritika, noha talán már egészen másfajta megosztottság hatja át, semmint a képviseleti kontra nyelvfilozófiai attitűd. A rendszerváltás utáni helyzet az irodalom társadalmi szerepét átértékelte, az oktatás rendjében pedig óhatatlanul parodizálódott — különösen — a líra. A nyolcvanas évek végétől kezdve nemzet irodalmi emlékezete vészes sebességgel kezdett elhomályosodni. A költőkről sok jót a középiskolai órákon aligha lehetett mondani. A különféle koncepciók által összezavart közoktatás irodalomtanítása kezdett parodisztikus kontextusba kerülni. A legfiatalabb nemzedék alapvetően és már eleve nyelvi problémaként kezeli a költészetet, formai készsége az irónia, a paródia, az intertextualitás, a műfaji keretek ösztönös ismerete és könnyed elsajátítása által mutatkozik meg. A medialitás más, popkulturális formáinak erős jelenléte ezt bizonyára csak erősíti. A magyar irodalmi hagyomány ideológiái lelepleződött és tarthatatlan, parodisztikus, f oly tathatatlan elemekként jelenhetnek meg számukra. (Erre legjobb és legismertebb három példa, illetve részint a mondhatni szűk példatárból általánosítottam: Karafiáth Orsolya, Orbán János Dénes és Varró Dániel pályakezdő kötete.) Azt feltételezem, hogy az oktatásban megjelenő ideológiák kiüresedése és a fiatal nemzedékek kiábrándulása a már számukra át nem élhető, az előző generációk nagy „élményeit” jelentő tartalmakból nemcsak napjainkban, hanem a régi századfordulón is szerepet játszhattak az új, akkor nyugatos irodalom, Ady, Babits, Kosztolányi nevével fémjelzett fordulatának létrejöttében. Az Irodalom Visszavág című, a legfiatalabb és legkarakteresebb arculatot öltő csoportosulás lapja arról tudósít, hogy a magyar líra kontextusa új, még beláthatatlan irányt vesz. Hevenyészett, kamaszos, sokszor meggondolatlan, módszertani megkötésektől mentes, ám láthatóan nagyon ambicionált kritikai tevékenységük — aTom és k szonja frontemberek jegyzik — mindennek ellenére máris alakítja a diskurzust. És az sem véletlen talán, hogy ez a felfogás leginkább a magyar nyelv peremei felől is visszaérkezik, onnan, ahol az intézményesülés, az eszmei, fogalmi töredezettség talán még erősebb, még szembetűnőbb a kommunizmus bukása utáni nemzedék váltani akarása. Az Előretolt Helyőrség irodalmi, közéleti és kritikai tevékenysége — ez utóbbi támogatásával kapcsolatban Fried István nevét is meg kell említeni — tendenciáiban, rokon-
