Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - TALLÓZÓ - Borbély Szilárd: Hét elfogult fejezet a magyar líráról (A Nobel-díj után)
TALLÓZÓ A nyolcvanas évek végén nemcsak a líra helyzete rendeződött át, hanem a lírakritika területén is alapvető változások történtek. Az évtized talán legnagyobb hatású, szuggesztív és inspiratív szellemű kritikusa, Balassa Péter elsősorban a prózakritika területén alakította ki értelmezői nyelvét, és nagy szerepe volt a prózafordulat recepciós folyamatában. Úgy vélem, hogy az általa képviselt prózaeszmény mintegy a lírával való elégedetlenség jegyében jött létre. Kritikai nyelvében szerencsésen találkozott — egy, a Pilinszky-költésze- tén iskolázott — lírafelfogás és a Mészöly-, Nádas-, Esterházy-prózában is erősen ható és jelenlévő, rejtett líra. Tekintélye és tevékenysége azonban a kilencvenes évek elejére — azt hiszem, még nem vizsgált okok miatt — gyökeresen más kontextusba került. Talán az okok egy része is a Pilinszky-líra megváltozott recepciós közegében keresendő. Ugyanis Pilinszky költészete és publicisztikája, melyet napjainkban zavart és sokat mondó hallgatás vesz körül, késő romantikus eszményeket képvisel, melyek — különösen publicisztikája szolgáltat erre példákat — nehezen tarthatók együtt a katolicizmus egzisztencialista felfogásával. A magyar irodalmi hagyomány egyébként is nehezen visel el a líra szervezőelveként mást, mint a nemzeti sors megjelenítését és annak allegóriáit. Nehezen barátkozik meg a nyelvkritikainak nevezett attitűddel is. Távol állnak tőle a teoretikus, a filozófiai morál vagy a metafizika kérdései is. Mészöly kezdeményező erejű — francia indíttatású — esztétikája (Mészöly Miklós: A tágasság iskolája, Bp., 1977) sem tudott lényeges változást elindítani. A líraolvasás területén is, akárcsak a kortárs irodalom és annak előtörténeteként kezelt 20. századi irodalom olvasásában a kilencvenes évek elején Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy Maszák Mihály, illetve a köréjük szerveződött irodalomértelmező iskola fejtett ki meghatározó jelentőségű kritikai és kanonizációs aktivitást. Döntő mértékben ehhez az értelmezői körhöz kapcsol- hatóan történt meg mindaz, ami a modernitás magyar irodalmának értelmezésében több évtizeden keresztül felhalmozódott és el nem végzett feladatként sürgetővé vált. Az itt kidolgozott lírakritika azonban az irodalomtudományi koncepciók tehertételét, a kritikai nyelv behatároltságát és a múlthoz való hozzáférés preferenciáinak feltételeit viseli magán. Az egyre inkább elnehezedő értelmezői nyelv az akadémiai és egyetemi világon túl alig tud hatást kifejteni vagy olvasókat toborozni. Kérdései és válaszai meghatározott körön belül mozognak, és viszonylag kevés meglepetést tartalmaznak, amint azt Menyhért Anna is megállapítja lírakritikai összefoglalójában (Menyhért Anna: Szétszálazás és összerakás, „Lírai demokrácia” a kilencvenes évek fiatal magyar költészetében, Alföld 2000/12., 53—66.). A múlthoz való hozzáférés jegyében, az irodalomtörténeti kánonon is dolgozó kritikusként Dávidházi Péter, Margócsy István, Szilágyi Márton munkái kínáltak fel új szempontokat, illetve részben gyakorló kritikusként maguk érvényesítették ezeket a belátásaikat (vö. Margócsy István: Iroda lomtörténészi vízió a költészet állapotáról, Alföld, 2000/2.). Külön, magányos utat jelent Márton László tevékenysége, aki kritikusként kivételes olvasottsággal és irodalomtörténeti érzékkel olvas kortárs lírát is (Márton László, Az áhítatos embergép, Pécs, 1999). Az iskolákhoz kapcsolódó lírakritikára a Szegedhez és
