Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - TALLÓZÓ - Borbély Szilárd: Hét elfogult fejezet a magyar líráról (A Nobel-díj után)
TALLÓZÓ főként Odorics Ferenc nevéhez kapcsolható dekon-csoport fejtett ki a kánon felülvizsgálatában is sikereket felmutató hatást. A csoport legszalonképesebb és cizellált nyelvű kritikusaként Szilasi László folyamatos és öntörvényű tevékenységet folytat. A lírakritika legfőbb alakítóit azonban a kilencvenes évek elején szerveződő folyóiratok és a hozzájuk kapcsolódó műhelyek képviselik leginkább. Meghatározó jelentőségűvé a Radnóti Sándor nevéhez kapcsolható Holmi kritika rovata, a 2000 című lap margináliáit főszerzőként jegyző Margócsy István kitartó szemlézése, az Alföld szerkesztői, Keresztury Tibor, Szirák Péter, Mészáros Sándor, illetve a laphoz kapcsolódó Stúdió fiatal kritikusai. Meghatározó jelentőségűek voltak Bán Zoltán András és Farkas Zsolt szerteágazó, sokszor provokatív, sokszor felkavaró megállapításai. A lírakritika folyamatos művelése és az érdeklődés nem csak szakmai szenvedélye miatt Angyalosi Gergely írásai izgalmas esszék, ugyanakkor a költészetről való beszédet alakító módon vannak jelen, továbbá hiánypótló szerepet töltenek be Tarján Tamás írásai, akinek átfogó ismeretei, a műfajnak olvasókat is toborozni képes kritikái, könyvismertetései. A lírakritika azonban döntő mértékben penzumfeladat. Leggyakrabban egy kevésbé fontos terület művelésére tett esetleges kísérletek formáját öltik. (A líraértés sémái) Amikor a magyar irodalom lírai korszakának bukása már tovább leplezhe- tetlen módon napvilágra került, és a szereplők is kezdték belátni, hogy napjuk leáldozóban, akkor már rég késő volt. Az átrendeződés hamarabb ment végbe, mint a 89/90-es év nevezetes fordulója, melyet bizonyos értelemben Petri Bibó-versei lengtek be szentimentális rezignációval. A kommunizmus végének „megélénkült reménytelensége” még elfedte a líra nemzeti méretű bukását. Az Illyés temetésén elhangzott patetikus beszédek a magyar költészet nagy korszakát is elbúcsúztatták egyben. A késő Kádár-korban a nyilvánosságban megjelenő költészet már hazug szerepet töltött be, de még mindig igyekeztek fenntartani az örökölt sémákat. A leginkább Mészöly Miklós nevéhez kapcsolható radikális prózafordulat, melynek leghatékonyabb képviselői Esterházy Péter és Nádas Péter lettek, gyanakodva és mértéktartóan viszonyult ehhez a műnemhez. Nem ápolt kapcsolatokat a hivatalos magyar líra hagyományával, és nem is nyitott utakat a líra örökölt sémáinak próza felőli újraértéséhez. Mindannyian inkább a magyar irodalmi rendszerben kevésbé intézményesített és kevésbé kompromittált dráma felé tájékozódtak. Drámanyelvük azonban körvonalazott egy lehetséges, a magyar fejlődésből hiányzó lírafelfogást. Mészöly egy, a retorikai olvasás felől lírává alakítható, prózamontázsokat tartalmazó, versként tördelt kötetet közzé is tett (Esti térkép). A sajátos pályát befutó Kertész Imre prózája is eljutott erre pontra a Nietzsche felől olvasható, a zene és a tragédia méltóságát a nyelvi tanúságtétel formájába öntő Kaddis című regényében. Azt gondolom, hogy ez a rejtett líra nem múlt el nyomtalanul a magyar poézis átrendeződését hozó évtizedekben. Sokat tett a líra korszakváltásáért még a hatvanas-hetvenes évek budapesti undergrund vagy neoavantgárd irodalma. Mindennek még alig történt meg
