Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - TALLÓZÓ - Borbély Szilárd: Hét elfogult fejezet a magyar líráról (A Nobel-díj után)
TALLÓZÓ Továbbra is életben maradhat a nyelvek összemérhetetlensége jegyében a líra értékének hangsúlyozása. A magyar líra pedig mindenképp védelmet igényel Európában. De vajon nem él-e a magyar líra a múltban kialakított téves önkép bűvöletében, melyet ma már aligha képes alátámasztani a líra ténylegesen betöltött szerepe? A széles értelemben vett magyar átlag számára rég megállt az idő. Ha a költőről, illetve a költészetről kialakított sémákat és ismereteket vizsgálná valaki, akkor ez Petőfi alakjával és néhány versével volna lefedhető. És ha dönteni kellene, hogy a hungarikumaink közül melyeket választják többségükben a magyarok maguk is, aligha kétséges, hogy poézisünk a sor végén helyezkedne el. (A lirakritika) Visszatekintve: a kilencvenes évek közepének irodalmi főszereplője nem a líra, nem a próza, de nem is a magyar irodalomban hagyományosan rendszeridegen és a színházi világ elkülönülő szférájába bezáródott dráma, hanem a kritika volt. Bónus Tibornak 1996-ban a Jelenkorban megjelent írásával (A Nincs alvás! és a prózakritika, in. Uő: Diskurzusok összjátéka, Bp., 2001., 153-175.) kirobbant, és az Élet és Irodalom lapjain folytatódott vita sem a líra, hanem a próza, egész pontosan Garaczi László írásainak recepciós anomáliáit feltárva keltett föl némi indulatot a magyar irodalomkritika szereplőiben. A próza alkalmasabb terület volt a kritika számára annak szemléltetésére, hogyan s miképpen különülnek el egymástól értekezői nyelvek és értelmezői ideológiák. Az ekkor átmenetileg megnyitódott diskurzus a különféle felfogásokat valló iskolák képviselői között azon mód be is rekesztődött, és persze anélkül, hogy az értelmezők által vizionált vagy inkább csak szándékozott kánonszervező elvek és szándékok tekintetében világos határvonalak alakultak volna ki. Talán még arra sem került sor, hogy az egyes iskolák képviseletében megszólaló disputálók saját módszertanukat és céljaikat illetően nagyobb tudatosságra tettek volna szert. A kortárs irodalmi történések megítélésében, a történő irodalom kritikai szemlézésében sem állt be ezután valamilyen érezhető változás. Az akadémiai világ és a mind jobban beszűkülő irodalmi élet távolodása talán felgyorsult. A kritikaírás még veszedelmesebb terepnek tűnt fel, és aki csak tehette, messzire elkerülte. Akik valamilyen oknál fogva mégis erre kényszerültek, baráti érzelmek, szerkesztői felkérések, illetve más egyéb csapdák miatt, azok az óvatos fogalmazás és az értelmezői nyelvek kitaposott útjainak biztonságában mertek vállalkozni erre. Mindez persze nem tett jót az irodalom belső mozgásainak, sem a kritika mint közvetítő médium kedvcsináló, az érdeklődő olvasókat orientáló feladatának. A hírlapi kritika hiányáról is szót kell ejteni. A Népszabadság heti egyszer megjelenő kétflekkese természetesen nem lehet képes ennek a feladatnak eleget tenni. A döntő mértékben inkább közéleti-po- litikai hetilapként szerkesztődő Élet és Irodalomnak pedig nem feladata valamilyen határozott, koncepciózus kritikai attitűdöt érvényesíteni. A ma még inkább demo periódusában lévő, litera nevű új internetes portál (www.lite- ra.hu) nem eléggé gyors és talán nincs még kialakult bázisa sem.
