Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Gál Sándor: Utórezgések (2) (napló)
Gál Sándor maga alá temetett valami pokoli erő. A legalapvetőbb mozdulatokat is csak kemény önfegyelem árán sikerült elvégeznem. Fájdalommal járt minden lépés, s néha úgy éreztem, a belső nyomás szétveti a koponyámat... Lehet, hogy az ilyen órák-napok az élet és a halál közötti mezsgyék vagy határzónák; „a már nem, s a még nem”. S e különös, kettős játékból, a megtörténhetőből, az igazság egyszerűségéből az a következtetés támadt bennem, hogy a halál nem az anyag csődje, hanem a Teremtő kudarca... * * * Az évezred fordulóján — okát nem tudom indokolni — abbahagytam az 1983 óta, gyakori kihagyásokkal, de folyamatosan vezetett naplóm írását. Valami belső zsilip ereszkedett le, feltehetően annak jeleként, hogy a továbbiakban nincs jelentősége, sem értelme a napi történések papírra rögzítésének. Ugyanakkor azóta — ugyan milyen belső erő késztetésére? — ezt a közel húsz éven át vezetett naplót legépeltem, elláttam jegyzetekkel, s most ott lepi a por az egészet íróasztalom egyik polcán. Lezártam — ez ugyan elég nagyképűen hangzik —, s végérvényesen, magamban egy történelmi korszakot. De ez a lezárás nem az évtizedek behantolása, hanem lehetőség a bármikori visszalapozásra, hiszen ez a napló a megélt egykori és egyszeri valóság tárgyiasult emlékezete. * * * Úgy tűnhet, sokat foglalkozom a halállal. Pedig ez csupán látszat. Mert ha semmi egyébbel nem törődnék, csak az emberi elmúlás mikéntjével, azt hiszem, az sem volna elég e titok megfejtéséhez. Mégpedig azért — vélem én —, mert az emberi létezés legnagyobb ismeretlenje, aminek a lényegéből semmi érvényeset nem tudunk. Csak feltevéseink, sejtéseink vannak arról, ami az emberi lét végállomása. Feltehetően a haláltól való félelem ennek az ismeretlennek az egyenes következménye. Talán tizenöt éves lehettem, amikor — ma is pontosan emlékszem a pillanatra, istállóbeli nyári szálláshelyemen — első ízben merült fel bennem a kérdés: „hogy van az ember, ha már nincs?!” A kérdés öt évtized elmúltával és ennyi esztendő tapasztalataival együtt se változott. Mert valóban: hogy van az ember, ha már nincs?! * * * Az ember saját gonoszságának és rombolási ösztöneinek igazolására alkotta meg az Istent, hogy legyen kire hivatkoznia. Az eleve elrendelés a legmélyebb félelem terméke, hogy legyen valaki „felettünkvaló”, akire minden barbárságunkat visszavetítjük: „Nem mi, ő akarta így!” Ez a legfőbb hazugság. Mert ami történt és történik, azt mi akartuk így! A megfellebbezhetetlen családi döntés úgy szól, hogy a buzitai házat az idén belülről is felújítjuk. Ez, hogy úgy mondjam, rendjén is volna, hiszen valóban itt az ideje, hogy ezt a munkát elvégezzük. Valahányan tisztában vagyunk azzal, hogy ez nem lesz sétagalopp, hiszen ki kell üríteni az egész lakást, sőt, minden holmit fedél alá is kell rámolni, hogy egy esetleges eső a bútorokat tönkre ne áztassa. Tiszta sorscsapás, még gondolatként is. Hát még a valóságban. De, ahogy a régiektől tudjuk, ami szükséges, azt meg kell tenni.
