Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - SZEMLE - Koncsol László: Cselényi László köszöntése
Cselényi László köszöntése riportjaiban kinyilvánította. Ami a szívén, az a száján: emberi kapcsolataiban is ilyen volt. Szerettem, mert sok jó könyvet vásárolt és olvasott. Szerettem, mert ő is szereti a muzsikát, lemezek tömegével éli napjait. Szerettem vele autózni, mert a gépkocsi vezetőjét indulataival garantáltan ébren tartotta, a sofőr Pozsonytól Vlagyivosztokig sem szunnyadt volna el mellette, olyan keményen, öklét rázva és a jármű fedelét ostromolva bírálta a szembejövőket és a mellettünk elhúzókat. Szerettem, mert mindnyájunknál bátrabban és leleményesebben, a szabályt erősítő egyetlen kivételként tört át a vasfüggönyön, s élt évekig a Latin Negyed, a Pigalle, a Cité, a Montmartre és egy francia tanárképző főiskola előadótermeinek kulisszái közt, s bár észbontó, mégis igaz, hogy legálisan. Úgy tudom, nem volt kém, a nyilván éber francia titkosszolgálatok nem találtak ürügyet rá, hogy a Gloire hónából kiebrudalják. Szerettem, mert visszajött, s iszákjában azt a bizonyos hétszer főbe lőtt narancsot is hazahozta. Szerettem, mert magával cipelte és pincelakásában kezembe adta a Gara László-féle versantológiát, a párizsi barátai által kiadott Weöres-kötetet, a Tűzkutat, Pilinszkyt, Nemes Nagy Ágnest, az angol nyelvű Ezra Poundot és nem tudom, mi mindent még. Szerettem, hogy kibírta a rá is kirótt weöresi szellemi szesztilalom esztendeit, s nem bolondult bele, és nem végzett magával. Szerettem, hogy hű maradt a költészethez. Szerettem, amikor váltani mert, és kikötött a nyitrai tanítóképző főiskola egyik katedráján. Szerettem, ha annak idején egy-egy frissen készült versét valamelyik kastély parkjában sétálva fölolvasta nekem. Szerettem, amikor megtalálni véltem hírhedett párizsi poézisének kulcsát, és megkedveltem sajátos szépségeit. Szerettem, mert kortársam volt, és szeretem, mert kor- és pályatársam. Szeretem, amiért sok mindenben közel, és szeretem, mert legalább annyi vonatkozásban távol állunk egymástól: így gazdag a világ, ilyen az ember. Ezt a fajtát akkor is szeretni kell, ha nem szeretjük őket; ezt ellenségeinek mondom, ha vannak. Biztosan nincsenek, de mégis, hátha, netántán... „Kétéves vagy, én meg három, / együtt játszunk havas nyáron, / napos téli éjszakában, / hátul szétrepedt gatyában, / s nem látszik ki fenekünk, / mivel olyan nincs nekünk.” — Ez itt már egész találó fordulat, kezd a szöveg miránk is érvényessé válni a kettővel és a hárommal. Weöres így fejezi be Kormos-köszöntőjét: „De a kettőt összemérve / ha vágysz mégis dicsőségre, / nem sajnálom tőled én azt, / átnyújtok egy szép szál lótuszt.” Kedves Laci, én is mélyértelmű, mítoszi indiai lótuszt nyújtanék most át neked, amikor hatvanötödik születésnapodat ünnepeljük, de Szapphóval szabadon, honnan vegyek én most Neked lótuszt, ezért egy szerényebb, de nem kevésbé szép honi virágcsokorral kívánok még Neked sok zavartalan, örömökben lubickoló esztendőt. Neked és családodnak jó egészséget, sok jó új Cselényi-kötettel és egybegyűjtött munkáid népes sorozatával. Isten éltessen sokáig, amíg a Duna és a Szajna vize nem ér bokáig! Kívánom pedig mindezt a magam, közös barátaink és a Szlovákiai Magyar írók Társasága nevében. Koncsol László
