Irodalmi Szemle, 2003

2003/6 - TALLÓZÓ - Borbély Szilárd: Hét elfogult fejezet a magyar líráról (A Nobel-díj után)

TAT T 070

Borbély Szilárd

Hét elfogult fejezet a magyar líráról

(A Nobel-díj után)

Ha azzal kezdeném ezt az írást, hogy a magyar irodalom hirtelen, külső és esetleges történések hatására olyan helyzetbe került az első magyar irodalmi Nobel-díj elnyerése által, amely belső szerkezetének, értékítéleteinek újbóli felülvizsgálatát és átértékelését időszerű feladattá tette, bizonyára sokan megütköznének ezen a megállapításon. Visszagondolva arra a megdöbbenésre, zavartságra, értetlenségre, amely Kertész Imre kitüntetését körülvette, látva a kiváltott indulatokat, vitákat, a Nobel-díj történetében ez ideig egyedülálló reagálásokat, bizonyára nem is volna meglepő, ha előző kijelentésemet provokatívnak, rosszabb esetben hatásvadásznak tartanák. Pedig jobban meggondolva sem egyik, sem másik nem akar lenni. Pusztán arra kívánja felhívni a figyelmet, amit az irodalomtudomány nem mulasztott el tudatosítani az elmúlt időben, hogy az irodalom tudata nem azonosítható a nemzet tudatával, és a hatás nem a művek objektivitásából és tárgyszerűségéből származik, hanem az uralhatatlan jelentéseknek a jeleket is kimozdítani képes erejéből. A kultuszok és a kánonok természetét vizsgálva az is tudatosodott, hogy az irodalmi értékrendek nem tiszta esztétikai szempontok által meghatározottak, hanem mindenkor van bennük az intézményesült hatalomnak is szerepe, és hogy intézményesülve maguk is hatalomra tesznek szert. Annál is inkább, mert a modern magyar irodalmat intézményesülésének körülményei által meghatározott módon inkább a sors, mint a metafizika érdekli. A bölcselet és a lét kérdései is csak annyiban kerültek érdeklődése homlokterébe, amennyiben a sors kérdéseivé válnak. Vagyis a magyar irodalomnak minden mozzanata hagyományosan az intézményesülés felé vezet, mint valami kényszer vagy másként fogalmazva: sors. Az intézményesített kereteken kívül nem létezik magyar irodalom Azok a szereplők, akik ezen kívül helyezkednek el, gyanúsak, és velük kapcsolatban eleve olyan feltételezések élnek vagy kapnak lábra, hogy nem a magyar irodalom részel Legutóbb látványos módon Kertész Imre ügyében okozott ez némi — persze előre megjósolható — indulatokat

(A régiség szerepe)

A magyar irodalom tehát olyan rendszer, amely inkább a sors, mintsem a lét emlékezeteként tartja számon önmagát, és ezt is leginkább csak akkor, ha