Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - SZEMLE - Koncsol László: A 80 éves Dénes György köszöntése, Juhász Dósa János: Emlékképek a költészet kifürkészhetetlen útjairól
SZEMLE harc, a tőke, a termelőeszközök, a föld, a gyár, a kastély és a kúria népi (közös, állami vagy szövetkezeti) birtoklása, hogy embernek ember általi kizsákmányolása kizárattassék. Ha egykorúak vagyunk, és azt éljük át, amit Ti, magunk is hozzátok hasonlóan gondolkodtunk volna. Állami kereskedelem, egészségügy, iskola, nyugdíj, egyház, a javak begyűjtése és központi újra elosztása, a Marxék utópiáját a valóságba erőszakoló Lenin és Sztálin diktátori modellje szerint, tetszetősen hangzó jelszavakkal. Akkor még nem derült ki egyértelműen, évtizedek tapasztalata kellett ahhoz, hogy lássuk, hogy a XX. század első felének primitív feudálkapitalizmusára, annak belső nyavalyáira nem a lenini, hanem egy szociáldemokrata gazdaságpolitikai modell adhatná az írt, ahogy a nyugat-európai országokban a háború utáni évtizedek során túlnyomólag, egy jobb- és baloldali politikai váltógazdaság keretei között cselekedte. Az én nemzedékem, amelyet nem kötöttek meg akkora mértékben a két háború közti két évtized sorsrontó tapasztalatai, mint a Tiédet, hogy Gyurcsó például kisgyerekként kétszer is végigkoldulta édesapjával a köztársaságot, vagy hogy Szabó Béla gyermek- és ifjúkori éhezéseiből építette meg líráját és prózáját, gyorsabban eszmélt, és nem viszonyította napi tapasztalatait a múlthoz, hanem belső igényeihez mérte őket, a József Attila-i örök mérték szerint: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséghez mérd magad! / Sziszegve se szolgálok aljas, / Nyomorító hatalmakat.” Ebből és jobb iskolázottságukból eredt a Tietektől eltérő irodalomeszményük, nemzedéki türelmetlenségük veletek szemben, s Tőzsérnek az a program verse, amely az Irodalmi Szemle első számában, 1958-ban jelent meg: „Rúgok, ha rúgnak, / szúrok, ha szúrnak, / nem hajlok sem új, / se régi úrnak...” Nemzedékemmel ért be a Tietek is, majd eljött az idő, amikor a generációs különbségek eltűntek, s az ars poeticák egymás mellé simultak. Sorra jelentek meg szebbnél szebb köteteid, és szóltál bennük szép, tiszta, szomorú költői hangodon. „Zümmög a fecskefarkú szél, / a kútgém szundikál, / egy borzas komondor biceg, / és tétován megáll. / A csöndre lassan ráborul / a barna éjszaka, / s a kelő holdra vicsorog / az éhező kutya. / Ott csüng a hold a fák fölött: / a mennyei falat, / ott lóg az égi füstölőn / a szalonnadarab. / A kutya szája csupa hab, / a szeme csupa vér, / az őskín, az éhség kínja / csihol tüzet szívén. / Meglepi korgó horpaszát / a jeges reszketés, / s a néma holdra felüvölt / a kétségbeesés.” (Éhség), Nemcsak az állat és a test éhezik így, hanem egész emberi egzisztenciánk, kívül és legbelül. S ezt a remeket is Te írtad! Gyermekverseket is költöttéi, ám engem főleg őszi hangulatú verseid serege hódított meg. Senki sem állított nálunk olyan lírai emlékművet az emberi múlandóságnak, mint Te, ám ezt annak is köszönhetjük, hogy költőink közül senkinek sem adta meg az Úr éveidnek számát, a kegyelmet, hogy ezt az emklékoszlopot verseiddel megépítsd. Szeret Téged a Teremtő és megtartó Isten. Kevés szlovákiai magyar író gyűjtött össze és olvasott el annyi könyvet, s vált ezáltal olyan műveltté, mint Te. Született költő vagy, ezt kötetenként minden versed tanúsítja. Bohém, kelekótya, kóbor költő-lovagok józan és bölcs barátja voltál, köztük és mégis függetlenül, készen arra, hogy akár egy-egy alkalmi szállással is segítsd őket, ha megszorultak. Az elmúlt ötven év
