Irodalmi Szemle, 2003

2003/6 - EZ IS A MÚLT... - Magyarics Ferenc: Háborús emlékeim

EZ IS A MÚLT...

Rápillantottam Ilekre, aki mosolygott, és húzogatta a nyakát, mint a liba, ha jóllakik. Ha Sády tudta volna, hogy miért voltunk olyan csendben, biztos becsukatott volna bennünket. Sajnos ezen a gyakorlaton egy igen komoly baleset történt. Egy délután élesgránátot dobáltunk. A dobálás helye egy kisebb völgy volt. A völgy egyik oldalából dobálták a gránátot, és aki kidobott, az a völgy másik oldalán feküdt.

Mikor már mindenki kidobta a ráeső részt, maradt még pár láda gránát, és a tisztek ezt kezdték dobálni. Sády is köztük volt. Mikécz István szakaszvezető volt, és a kidobálás után valahol bóklászott. Visszajövet után látja ám, hogy a tisztek dobálják a gránátot. Lehet dobálni? — és ő is odament egy láda mellé, amelyből egy zászlós dobált, csakhogy a zászlós bal kezes volt, a Mikécz meg jobb. Pár gránát kidobása után a zászlós dobásra lendítette a kezét. Mikécz meg épp kidobás után rántotta vissza. A két kéz összeütközött. A zászlós kezéből kiesett a gránát, és pont kettőjük között robbant. Mikécznek a jobb lábát térdtől lefelé olyan darabokra tépte, mintha egy nagy húsdarálón ment volna keresztül. Csak a bakancsban lévő rész maradt egyben. Épp odanéztem, s láttam, hogy Mikécznek a haja egy másodpercre mind égnek állt, aztán összeesett. A zászlós is tiszta fekete lett, úgy telement szilánkkal meg porral, de a sérülése mégsem volt olyan súlyos, mint Mikéczé. A sebesülteket mindjárt kocsira tették, mert autó talán az ezredben sem volt, s hajtottak velük Pápára a kórházba. A történtek után a gyakorlatot rögtön lefújták, s mindenki ment a szálláshelyére. Másnap az egész környéket átfésülték, hogy nem maradt-e valahol fel nem robbant gránát. Ottlétünk alatt egyik nap épp áll a gyakorlat, mikor halljuk, hogy fújják le a gyakorlatot, és jönnek a lovas hírvivők, hogy mindenki azonnal vonuljon be a szálláshelyére.

Ott azonnal kaptuk a parancsot, hogy felszerelni, és megyünk a pápai állomásra bevagonírozni. A szerelvény már ott állt, s akinek nem jutott csukott vagon, azokat nyitott vagonba terelték, s hoztak bennünket vissza Somorjára. Csak később tudtuk meg, hogy az egész kapkodás a végett történt, hogy az olasz déli hadsereg, élükön Badoglió tábornokkal átállt az amerikaiakhoz. A laktanyában mindenféle kósza hírek keringtek, mert konkrétan bennünket senki sem tájékoztatott. Sem újság, sem rádió nem volt.

Később egy kicsit megnyugodott a helyzet, s bennünket, tisztes iskolásokat elvittek továbbképző tanfolyamra, Győrszabadhegyre. Ottlétünk alatt épp napostizedesi szolgálatban voltam, mikor a kihallgatást, azt hiszem, a katonai iskolából akkor kikerülő 160 cm-es hadnagyocska tartotta. Életemben akkor találkoztam vele először. Odalépett elém, s tisztelegni akartam, le akartam adni a jelentést, hány a kivonuló létszám, hány a szabadságos és a gyengélkedő. Még be sem fejeztem, mikor rám ordított: az Úri...ét, hogyan tiszteleg maga! Bukfenc, háromszor körül a kihallgatást! S én bukfenceztem körül a kihallgatást, sisakban, tölténytáskával a derekamon. Közben láttam, hogy a többiek meg pukkadoznak a nevetéstől. Nem tudom, mi bőszíthette fel ezt a kis hadnagyocskát. Lehet, hogy az, hogy legalább 30 cm-rel voltam magasabb, mint ő, s úgy kellett rám felnéznie. No, akkor a jó Isten meghallgatta volna a kérésemet, ez a hadnagyocska biztos, hogy orrszarvú lett volna vagy legalább vaddisznó. Engem még újonc koromban sem figyelmeztettek soha, hogy