Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Gál Sándor: Utórezgések (2) (napló)
Gál Sándor Utórezgések (2) Március van újra, megtelt a kert ibolyák lilájával. A megújulás színvarázsa ez, az idő hullámverésének ikerékessége. Valahogy, valami módon úgy érzem — látván ezt a sugárzó kegyelmet —, adósa vagyok a pillanatnak; minden pillanatnak, amely az Élet történetét így ismétli és gyarapítja. Tisztaság és mélységes alázat emelkedik láthatatlanul a magasba; a befogadás öröme, a békesség határtalansága — a Végtelen Teremtés... * * * Lehet, hogy csak a test öregszik s az értelem nem?! Elég régóta, búvópatak módjára, fel-feltör a kérdés. Olykor néhány percet rá is szántam, hogy ennek az ellentmondásnak megkeressem magamban a feloldását, de abszurd mivolta következtében komolytalannak ítélem a vele való bíbelődést. Az idő múlásával együtt azonban a tapasztalat az előbbi felvetést módosította. Ugyanis korábban mindig úgy vélekedtem — s ezt gyakoroltam is —, hogy folyamatos szellemi munkához megfelelő fizikai erőnlét is szükséges. A szellem frissen tartását a gondolkodás, a jó zene, a jó könyvek stb. biztosították, a testi kondíciót pedig a kinti munka és a vadászat. (Korábban a sport is — foci, sízés, korcsolyázás, úszás.) Mostanra pedig — így hatvan és hetven között — a sokféle betegség okán-nyomán, bár igyekszem fizikai erőnlétemet megtartani, egyre jobban érzem a testi leépülés gonosz jeleit. Elfáradt az az anyag, ami én vagyok. Ezzel szemben az értelem — bárha időnként annak restségét is érzékelem — ma is olyan intenzitással reagál minden külső történésre-eseményre, mint korábban. Az más kérdés, hogy aztán az eseményekre való reflektálás leginkább csak gondolatban történik meg, írásban egyre ritkábban. De ez lehet öröklött lustaságom következménye. A sokféle ellentmondás közül ezt az egyre jobban érzékelhetőt találom a legfőbb veszedelemnek: a kudarc azáltal válik teljessé, hogy gondolkodom... * * * Ahogy az ember közeledik az omegaponthoz, a külső történések mellett egyre inkább arra figyel, ami belül, egy belső térben zajlik. S e „belső tér” valósága mindig jelen idejű. S e mindig örök jelen időben egy új végtelen tárul fel az emberi tudat előtt, amelyben együtt és egyszerre élhető meg minden, ami az emberi értelemben egybesűrűsödött. Az Új végtelen című verseskötetem ezt a belső, örök jelenidejűséget igyekszik megragadni. * * * Tegnap — húsvét másnapján — fent jártam a Tátrában. Amióta a sízésről végérvényesen lemondtam — pontosabban: rákényszerültem a lemondásra —,
