Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Gál Sándor: Utórezgések (2) (napló)
Gál Sándor nem láttam közelről ezeket a méltóságosan unatkozó sziklaormokat. Most tele voltak fénnyel, fehérségük szemkápráztató magasságba emelte a pillanat egyszeriségét. Feltehetően egykor is ugyanilyen szépségű volt ez a panoráma, de akkor ez vajmi keveset érdekelt. Hanem a lefelésuhanás, közel kétezer méter magasról, alá a sípályán... A gyorsaság! Ahogy a szél borotvaéle az arcomat sikálja, s ahogy a sílécek a jeges havon egészen különös hangon énekelnek... Bizony mondom, vannak emlékek, amelyek beragyogják a gyarló test bevallott csődjét! * * * Amióta tudatos lényként élek, bennem és rajtam kívül a legfőbb hatalomnak az IDŐT éreztem. Azt az IDŐT, amely a Mindenség Teljességévé érett gondolkodásomban az elmúlt — megélt és túlélt — évtizedek során. Ha ma valamire még igazán szükségem volna, akkor az ennek a Mindenség-időnek az előttem lévő birtoklása és biztonságtudata lenne. Amit igazából nem tudok megragadni, sőt pontosan leírni sem, mert nincsenek hozzá hiteles, megbízható emberi-nyelvi fogalmaink. Ennek ellenére ez az időhiány szabja meg cselekedeteim ritmusát, az sürget vagy fékez különös és hatalmas sugárerejével. Minden egyéb hiány; amit tetten érhetek magamban és magamon kívül — társadalomban, természetben, művészetben stb. — e nagy, és fogalmak felett álló létező következménye. * * * Mikor találkoztam, találkozhattam először az Isten-fogalommal? Nem tudom. Nem tudok visszaemlékezni arra a pillanatra. Persze ez nem is nagyon fontos, vagy: nincs gyakorlati jelentősége. Amióta azonban gondolkodó lényként, vagyis emberként élek, e nem-tudni- mikortól jelenlévő Istennel folyamatosan vitában voltam és vagyok. Évtizedek óta kérdéseket teszek fel számára, amelyekre évtizedek óta semmilyen felelet nem érkezik. Isten nem válaszol. * * * Annyira május van, annyira önmagát biztatva lobog és siet a körülöttem lévő természet, hogy egy kicsit megijeszt, s egy kicsit féltékennyé is lobbant. Holott nem vagyok ijedős természetű, féltékeny pedig még álmomban sem voltam soha. Meglehet persze, hogy ezt a kettős érzéshalmazt a délutáni magány szüli, amelyben más az idő és más a csend értéke, mint egyéb napszakokban. Ilyenkor a gondolatok mintha lelassulnának, mintha az értelem alacsonyabb fokozatra kapcsolna vissza. Valamiféle fiziológiai ritmusváltás lehet ez, közelítés egy egyszeri és megélhető harmóniához. * * * Rengeteget utaztam eddigi életemben, aminek hasznáról nincsenek kétségeim. De hogy ez a feltételezett „haszon” átváltható-e olyan értékké, amely másokkal is megosztható valamilyen módon, arra nem mernék egyértelmű igent mondani. Jó, útiélményeim egy részét leírtam, meg is jelentek, de ezek a beszámolók csupán töredékei annak az „élménymennyiségnek”, amely felidéz- hetően bennem máig megmaradt. Hogyan is lehetne elbeszélni mondjuk
