Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában („...leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek”) A költészet útkeresése.
Főnöd Zoltán a „szlovák szürrealizmus utánzása” foglalta-e le a fiatalokat (Szalatnai szerint: „Nem is magyar, hanem idegen szürrealizmus visszhangja ez"), s az sem okoz problémát, hogy az Új Symposion hasábjain publikáló fiatalok, illetve a magyar líra ezoterikus vonulatát követő költők (Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes) vagy az „elvont tárgyiasság” költészetét vállalók (Tandori Dezső, Oravecz Imre) útját követték-e, a fontos, hogy értették és érezték a megújulás kényszerét, s a költészetük minőségét azokhoz igazították, akiket példaképüknek tekintettek. Ezért is volt a vita „egyoldalú” és egybehangzóan „kisebbségi ügy”, olyan törekvés, mely az irodalomtól, művészettől idegen szempontokat érvényesített. A vitázók többsége nem a művészet megújulásra érett indítékait ismerte fel, hanem a saját belső „meghasonlásait” fogalmazta meg. És talán nem is sejtették, hogy az „egyszeműsök” jelentkezése (távlataiban!) egyfajta „irodalmi paradigmaváltást” is jelenthet az irodalmi élet számára. Igaz persze az is, hogy a személytelenség költői programját Tőzsér Árpád előszava az antológiában erőteljesebben képviselte, mint azok a versek, melyek az „otthontalanság” érzését vagy a „polgárpukkasztó” rossz közérzetet fogalmazták meg. S talán azt sem kell elhallgatnunk, hogy a modernség tetten érhető tényei ezekben az években erőteljesebben jelentkeztek Tőzsér Árpád, Cselényi László vagy Zs. Nagy Lajos munkásságában, mint a modern költészeti törekvéseket programszerűen vállalók műveiben. A nemzedék tagjai közül Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc és Mikola Anikó munkássága emelkedik ki. Varga Imre a merészen kísérletező költő szerepét vállalta, verseit a bölcseleti igazságok keresése és a kiforrott formai megoldások egyaránt jellemzik. Munkásságát nemcsak a groteszk szemlélet jellemzi, hanem a népköltészet elemeinek a vállalása is. Tóth László költészetében a gondolatiság és az intellektuális elem egyaránt megjelenik. A tárgyak és a történelem, valamint a sajátos szókincs, továbbá verseinek zeneisége éppúgy meghatározói költészetének, mint a hangulatok és a sejtések, melyek egyfajta életfilozófiai szándékot és világlátást fejeznek ki. Kulcsár Ferenc költészetét is a műgond és a nyelvi eszközök erőteljes használata jellemzi. Kísérletező kedve formai és tartalmi kérdésekben egyaránt megjelenik, nemcsak a „Védd magad...!” üzenetét kiáltja világgá, hanem a „mégis” morálját és a magára eszmélő ember gondjait is. Mikola Anikó munkáiban a töprengő, vívódó és a csenddel viaskodó költő alakja jelenik meg előttünk. Verseiben nemcsak a lélek kapui nyílnak meg, hanem tetten érhetjük bennük a dél-amerikai folklór, a kecsua indiánok és az európai primitív költészet hatását is. Azok között, akik az antológiás megjelenésen kívül maradtak, Balla Kálmán, Barak László és Bettes István munkásságát érezzük jellegzetesnek, olyan többletnek, amelyre érdemes odafigyelni. Balla Kálmán verseit az érzékletesség és az absztrakció jellemezte. Líraeszményére főleg Tandori Dezső, Pilinszky János és Vladimír Holan hatott. Első jelentkezése a próbálkozáson túl alig mutatott többet, az 1988-ban megjelent Életírásjelek című (második) kötetének egyes verseiben azonban már az igényesebb költői, filozófiai üzeneteket is megfogalmazta. Az események sodra később — váratlanul — elsodorta a költőt is, és a bizonyítás lehetőségét is. Barak Lászlóra a hetvenes évek végén figyelhettünk fel. Nem is annyira verselése erényeire, inkább arra a sajátos
